De vitte is ám Sohsevolt király a ritka szép bajuszt, úgy, hogy szinte elakadt bele a lélegzete. A verejték meg úgy szakadt róla, hogy száz feneketlen vödröt meg lehetett volna vele tölteni.
Nem ért az semmit, az egyik borbély azért csak megkapta már a palástja szélét, a második már verte a habot, a harmadik már fente a borotvát, mikor a Sohsevolt király olyan nagyot rúgott magán, hogy az aranyos ágyról egyszerre elszálltak ijedtükben a ráfestett angyalok.
– Ejnye, de jó, hogy fölébredtem – dörzsölgette Sohsevolt király a szemét, s ahogy körülnéz a szobában, látja ám, hogy éppen akkor repül föl a piros bársonypaplanról egy icike-picike legyecske.
– Hopp, te üldöztél engem kilenc borbély képében! – horkant föl mérgesen Sohsevolt király, s úgy odavágta a legyecskéhez a koronáját, hogy a korona menten kétfelé repedt. A legyecske meg fölszállt az elefántcsont gerendára, s onnan pislogott lefelé a három szál bajuszra.
– No, ezért meglakolsz! – illesztgette össze a király a koronáját, de hogy össze nem ragadt, kiadta megdrótoztatni, aztán maga elé parancsolta az udvarmestert:
– Hallod-e, nekem azt a legyecskét élve-halva megkerítsd, mert máskülönben a lábadhoz tétetem a fejedet!
Az udvarmester hozta a nagy létrát, fölkapaszkodott a gerendára, de akkorára a legyecske átröpült a gerendának a másik oldalára.
Hej, Sohsevolt király mérgében hatfelé sodorta a három szál bajuszát, de azért az udvarmester egy nap, egy éjszaka hasztalan kergette a legyecskét a nagy létrával. Mit volt mit tenni, utoljára azt mondta a királynak:
– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: létrával nem lehet legyet fogni.
Sohsevolt király négyfelé rúgta mérgében a két papucsát, s maga elé parancsolta az udvari fővadászt:
– Fél koronám neked adom, ha azt a haszontalan legyet lelövöd!
Az udvari vadász elővette az íját, s egy nap, egy éjszaka lövöldözött a legyecskére. Olyan volt már a szoba a sok nyílvesszőtől, mint valami óriási sündisznó, amelyiknek befelé nőttek a tüskéi, de azért a legyecskének annyi baja se volt, mint egy leesett mákszem.
Utoljára az udvari vadász is odaállt a király elé, s azt vallotta szégyenszemre:
– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: nyíllal nem lehet legyet fogni!
Sohsevolt király bújában tövig rágta a három szál bajuszát, s maga elé rendelte az udvari parittyamestert:
– Fél koronám, fél országom a tied, ha azt a hitvány legyet agyonparittyázod!
Az udvari főparittyás elővette parittyáját, s egy nap, egy éjszaka hányta vele a kavicsot, úgy, hogy annyi volt már a kavics a szobában, mint az országúton. Jutott belőle még Sohsevolt király orrára is. Akkorára dagadt tőle, mint a magnak való uborka, de a legyecskének kutyabaja sem esett. Olyan vígan pödörgette bajuszát a feje búbján, mintha lakodalomba készülne. Utoljára az udvari parittyamester is hétrét görnyedt a király előtt:
– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: parittyával nem lehet legyet ütni.
Sohsevolt királynak megeredt a könnye bánatában, s olyan patak lett belőle, hogy az árvíz majd elöntötte Seholsincs országot. De még tán el is öntötte volna, ha a negyedik nap az udvari bolond be nem állít a király elé hívás nélkül is. Nem volt pedig annak a kezében se létra, se nyíl, se parittya, csak egy csorba cserépbögre.
– Légyfogni jöttem, hékás! – szólt a királynak. Az meg úgy ugrott föl a trónusáról, mint a labda.
– Neked adom fél fejem, ha megfogod a legyet.
– Kell is nekem olyanféle, ugyan mit csinálnék véle? – nevetett az udvari bolond, s azzal belenyúlt a bögrébe: úgy bekente édes mézzel a király fájós orrát, hogy az egyszerre szeretett volna szájjá változni.
„Inkább a számba, édes fiam” – akarta is mondani Sohsevolt király, de abban a percben leröppent a legyecske a gerendáról, körüldongta háromszor a király fejét, s odaült mézes orrának a leghegyébe. De bele is ragadt a mézbe úgy, hogy két udvari szakács mire lekapargatta a tortavágó késsel, annak nyelig elkopott a vasa.
– Így van ez, király uram – mondta az udvari bolond –, jobban meg lehet a legyet fogni egy csöpp mézzel, mint egy hordó ecettel!
Sohsevolt király ezt a bölcs mondást mindjárt felíratta a kéménybe korommal, az udvari bolondot pedig megtette udvari bölcsnek, hogy tanuljon tőle bölcsességet az egész királyi udvar. Ha az udvari bolond ilyen nagyra nem vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna.