A legközelebbi faluban bezörgetett a szélső házba.
– Adjatok szállást a fáradt vándornak!
Öregasszony nyitott ajtót.
– Kerülj beljebb, vitéz uram!
– Akad-e valami harapnivaló a háznál, anyóka?
Az öregasszony gazdag volt, de olyan fösvény, hogy még a levegőt is sajnálta másoktól.
– Magam is éhezem, jó ember, nincsen semmim.
– No, ha nincsen, az se baj – feleli a katona. Meglátott a lóca alatt egy nyeletlen fejszét. – Ha egyéb nincs, fejszéből is lehet kását főzni – mondta.
Összecsapta a kezét az öregasszony.
– Fejszéből kását?! Világéletemben nem hallottam ilyet!
– Add csak a bográcsot! Majd én, megtanítalak rá, hogyan lehet fejszekását főzni.
Az öregasszony odaadta a bográcsot. A katona megmosta a fejszét, beletette a bográcsba, vizet öntött rá, és a tűzhelyre tette. Nézte az öregasszony a katonát, leste, nem vette le róla a szemét. Az meg fogott egy kanalat, megkavarta a főztjét. Megkóstolta.
– Jó-e? – kérdezte az asszony.
– Mindjárt készen lesz – felelte a katona. – Kár, hogy nincs benne só.
– Adok én, sózd csak meg! Megsózta a katona, újra megízlelte.
– Hej, még egy jó marok köles hiányzik belőle!
Ment az öregasszony a kamrába, hozta a kölest.
– No, hát add meg a módját.
Főzte a katona a kását, kavargatta. Leste az öregasszony, nem vette le a szemét róla.
– De jó ízű! – dicsérte a katona. – Még csak egy csepp zsír kellene bele, s akkor mind a tíz ujjunkat megnyalhatnánk utána!
Akadt zsír is a kamrában. A katona jól megzsírozta a kását.
– No, végy egy kanalat, anyóka!
Nekiláttak a kásának, nem győzték dicsérni.
– Sose hittem volna, hogy fejszéből ilyen jó kását lehet főzni! – ámuldozott az öregasszony.
A katona meg csak evett, és jót nevetett magában.