Amikor először összetalálkoztunk, épp civil ruhát viselt. A piacon futottunk össze. Második találkozásunkkor már rámenősen érdeklődött:
– Hol dolgozik, kedves Elvira?
– Én nővér vagyok, de itt dolgozom a szövőgyárban minőségi főellenőrként.
– Szeretném gyakrabban látni önt, bár nagyon foglalt vagyok a katonaságnál – mondta. Repülőgépeket javítok, és ezután részt kell vennem a próbautakon is.
Harmadik találkozásunkkor rám kérdezett Teodor:
– Nem jönne el velem moziba?
– Dehogynem!
Elmentünk a Rózsakertbe. Nyár volt, és működött a szabadtéri mozi. Nekem hetente két szabad  napom volt, mert a szövőgyárban is három váltásban folyt a munka, ilyenkor, ha ő is szabad volt, hát együtt töltöttük az időt. Egyik szombaton meghívott a vendéglőbe, természetesen a tiszti kaszinóba. Őrmesteri rangja volt, ünnepi ruhájába öltözött. Vacsoráztunk, táncoltunk... Nos, így kezdett nekem udvarolni.
Nagyon jóképű, szép ember volt, és jól állt rajta az egyenruha. Nekem pedig gyengém volt a katonás öltözetű, bátor, daliás kinézetű férfi, akinek hallgatnak a parancsára. Végzetesen vonzottak a tiszti ruhák. Én bárhol, bármikor ha egy férfibe botlottam, és ha épp civil ruhában is volt, mindig ráéreztem, sőt, rá is kérdeztem, hogy véletlenül nem katonatiszt-e a foglalkozása? És biztosan az volt! Ez a beszédjükön, a testtartásukon látszott.
Nem telt el sok idő, és 1962 májusában Teodor megkérdezte: nem mennék-e hozzá feleségül? Ekkor árultam el neki, hogy én már kétszer voltam férjnél, az utolsó meghalt, és én nem készülök férjhez. Inkább maradjunk így, barátságban, ha ez megfelel neki, aztán meglátjuk majd később... De október felé beleegyeztem, hogy hozzám költözzön.
Egyszer, december lehetett, készültünk valahova, épp a nadrágját vasaltam, és az történt, hogy a zsebéből kiesett egy papírka. Rápillantottam, s hát az volt ráírva, hogy tartozik a gyermektartás kifizetésével.
– Na, jó ég! Ez az ember is bigámiát készül velem elkövetni? Vagy talán már el van válva? De miért nem szólt eddig?
Hazajött Teodor, hagytam, hogy nyugodtan vacsorázzék, s csak azután kérdeztem rá a titokra.
– Nézd, ez a papír kiesett a zsebedből.
– Add ide, azonnal!
– Én odaadom – mondtam –, de sajnos belepillantottam. Bocsánatot kérek, de áruld már el: nős vagy? Elváltál? Mi okból kell gyermektartást fizetned?
Nagyon elszégyellte magát, de kimagyarázta a bizonyítványát. Nem merte elmondani, hogy nős, mert akkor én szóba sem álltam volna vele. (Tehát jól sejtettem, hogy óvatosnak kell lennem!) Mint később kiderült: felesége tizenkilenc évvel öregebb nála, és van egy kisfiuk is. Teodor felesége tanítónőként dolgozott, de nem Temesváron, hanem Olténiában, egy kis faluban, ahol született.
– Minden jó úton halad – mondta Teodor. – Már két éve folyik a válóperem. Az utolsó tárgyalásról származik a papiros, ami leszögezi, hogy mennyit kell fizetnem a gyermektartásért.
Na, jól van, gondoltam. Ha már belementem a táncba, lépjek tovább! Máskülönben nagyon kedves volt hozzám, tetszett is nekem, egymáshoz szoktunk. Dorelnek kezdtem becézni, az ő kérésére. Dorelnek tehát nem volt könnyű élete a katonaságnál. A parancs, az parancs mindenütt, nagy volt a fegyelem. Temesvár a közeli jugoszláv határ miatt akkoriban még tele volt ott állomásozó szovjet csapatokkal, és ők uralták a „hidegháborús” békét a Tito útjain járó szomszédokkal.
Kérdezem egyszer Doreltől, hogy mikor is tudunk mi végre megesküdni.
– Állapotos maradhatok – mondtam. – Én nem kívánok magzatpusztítási praktikákhoz folyamodni!
Jó volt a megérzésem, mert amint rövidesen kiderült, teherbe estem. De az én életemben semmi sem lehetett felhőtlen. Minden parányi örömöt keserűségben feloldva kellett lenyelnem. Várandós anyaként úgy éreztem, hogy nem kellene többé a szövőgyárban dolgoznom, mert ott emelgetni kellett, hátrahúzni a kereket stb. Megkértem az igazgatónőt, hogy engedjen el, találtam ugyanis egy pénztárosi munkát az egyik moziban. Bele is egyezett, mert közeledett a szülés, és azután a hat hónapos szabadság.
Hogy mi történt a moziban? Kiadták a jegyeket; háromszázat, ötszázat, de mindegyik tömbben száz jegy volt. Két-három hónapig nem is volt baj, de akkor jött egy ellenőr, és észrevette, hogy hiányom van.
– Nálam nincs eltulajdonított pénz – mondtam határozottan.
– De mindegyik tömbben száz jegy volt, és pénzben kevesebb van!
– Úgy volt ráírva, de ezek szerint tévedtek az összefűzéskor – válaszoltam.
– Ez képtelenség! Ilyen eddig soha sehol nem történt – mondta az ellenőr.
Időközben megbetegedett a főkönyvelőnő. Ez körülbelül másfél hónappal a szülés előtt történt, amikor már közel álltam ahhoz, hogy szabadságra menjek. Egy este ismét ellenőrt kaptam, és kiderült, hogy száz lej – ami nagy pénz volt akkoriban – ismét hiányzik. Azonnal le is tartóztattak, fogdába akartak vinni, de a terhességre való tekintettel az orvost is meg kellett kérdezniük, aki azt felelte:
– Erről szó sem lehet! Legfennebb felügyelet alá lehet helyezni!
Mindennap jelentkeznem kellett a rendőrségen. Közölték, hogy majd szülés után fognak megbüntetni, addig azonban folyt a kivizsgálás. Időközben a főkönyvelőnő kimaradt a munkából, erősen leromlott az állapota, és amikor a rendőr társaságában elmentem a lakására, megdöbbentem. Hatalmas termetű nőből egy lesoványodott, tönkrement, megrokkant asszonyra találtam. Alig ismertem rá! Már beszélni is nehezen tudott!
Amikor beléptünk hozzá, és meglátta a nagy hasamat, keresztet vetett. Ülőhellyel kínált, majd egyenesen a tárgyra tért. Ma is visszhangzik a fülemben, amit akkor mondott a rendőrkapitánynak:
– Domnu Căpitan! V-am chemat, pentru că trebuie să mărturisesc ceva... (Kapitány úr! Azért hívtam ide önöket, mert be kell vallanom valamit.) Nem Elvira lopott! Én vettem ki a jegyeket a tömbből, mindegyikből egy pár darabot, és eladtam azokat. Gyógyíthatatlan beteg vagyok, és nem szeretnék úgy meghalni, hogy magammal vigyem ezt a bűnömet. Elvira nekem soha semmit sem vétett. Csak most döbbentem rá, hogy egy kisgyermeket váró anyát a börtön szélére juttattam. Nem tudok meghalni enélkül a vallomás nélkül.
A rendőrrel és a halálos beteg asszonnyal csak néztünk egymásra. Nem szóltam semmit, a rendőr is elképedve állt, majd észbe kapott, elővette a papírjait, jegyzőkönyvet írt, és mindkettőnkkel aláíratta. Aztán, amikor kijöttünk a beteg szobájából, elárulta nekem, hogy több évtizede szolgál, de ilyen esete addig még soha nem volt.
Nos így menekültem meg a börtöntől, melyet előbb-utóbb le kellett volna töltenem. Egész életemet megpecsételte volna. Addigra már összesen közel ötszáz lej hiányzott. A könyvelőnő röviddel azelőtt, hogy bevonultam a kórházba, meg is halt. Nem mehettem el a temetésére, de koszorút küldtem a sírjára, keresztényi megrendüléssel. A „halálbüntetést” ugyanis nem én kívántam neki, ezt mai napig tiszta lelkiismerettel állíthatom, mert fogalmam sem volt arról, hogy mi történt. És mind­össze ötszáz lejért túlzottnak is éreztem a Jóistennek ezt a döntését.
Sokat elmélkedtem a történteken, mert lelkem mélyén ez az eset engem többszörösen megrázott. Kezdetben, amikor még nem tudtam, hogy mi történt a háttérben, nagyon ideges voltam, a gyermek álladóan rugdosott bennem, és meggyőződésem, hogy ez is hozzájárult az évtizedekkel később bekövetkezett szerencsétlenséghez.
Mellesleg, amíg gyermekem világra nem jött, anyagi gondunk nem volt. Pén­zünket számolatlanul tartottuk, mert én nemcsak a szövőgyárban dolgoztam, hanem varrtam is. Továbbá jártam Budapestre, hoztam az akkoriban divatos, sőt, szenzációnak számító „nylon” (mű)anyagokat, táskákat készítettem belőle, kötényeket is, és a gyárban eladtam. A konyhában volt egy szekrényünk, s a fiókja állandóan tele volt pénzzel. Teodor is jól keresett, havi 2500 lej volt a fizetése. Augusztusban véget ért a válópere, és szeptemberben megesküdtünk, mégpedig a baba születése előtt. Akkoriban még nem volt műszeres lehetőség a szülés előtt meglesni, hogy kisfiú lesz-e, vagy leány.
Törvényes házasok voltunk tehát, azt hittem, hogy ezentúl a felhőtlen családi élet vár rám, és gyanútlanul, egy gyönyörű kék ruhában a városba mentem. Épp a Tiszti Kaszinó vidékén döcögött a villamos, amikor megpillantottam Dorelt – motorbiciklin – egy kontyos, szőke nővel. Alig pár méterre voltam tőlük. Azon az IZS-motoron ültek, melyet még én hoztam a Szov­jet­unióból.
– Aha! Tehát hazudik!! Nem szolgálati okból hiányzik újdonsült férjem az utóbbi időkben!!!
Zöldre váltott a lámpa, már mozgásba lendült a szerelvény, amikor én hirtelen leléptem róla, és hasra is estem a járdaszigeten, de bajaimat feledve felugrottam, megragadtam a kisasszony haját, és lerántottam a motorkerékpárról. Alaposan elvertem a nőt, alig tudott elszaladni a helyszínről. Az emberek – ahogyan az ilyenkor történni szokott – körénk gyűltek csodálkozni, sajnálkozni, de én sürgősen a nőgyógyászatra siettem, mert megütöttem a hasam, és vérezni kezdtem. Szerencsémre nem történt nagyobb baj, de hogy a magzatnak ez az ütés nem hiányzott, az biztos.
Férjem csak három nap múlva érkezett haza, akkor is ittasan. Volt kulcsa a lakáshoz. Éreztem, hogy itt lehet az ideje az elszámolásnak a városban történtekért. Szinte biztosra vehettem, hogy verést fogok kapni. Ettől alapjában nem féltem. Gyermek­koromban apám rendszeresen vert engem. A gyermeket féltettem! Elő­készítettem tehát a seprűt és a porolót, de hamarosan rájöttem, hogy ennyi harci eszköz kevés lesz a védekezéshez. Férjem ugyanis bokszolt fiatal korában. Stratégiát változtattam!
Idejében kivettem a kulcsot, és amikor benyitott, már vártam Teodort az ajtó mögé bújva, kezemben egy fenyőfából készült hokedlivel. Hátulról fejbe ütöttem! Ő elesett! Nagy hirtelen rémületbe estem:  Istenem! Vajon ...agyonütöttem?
De felébredt bennem a nővér, megvizsgáltam a légzését, szívverését... és megnyugodtam. Dorel, amikor eszméletre tért, semmire sem emlékezett. Csodálkozva kérdezte, hogy mi történt.
– Elestél! Be voltál rúgva – válaszoltam neki szűkszavúan, és ő jobbnak látta nem firtatni a történteket.
De a terhesség ideje alatt nemcsak ezek a megrázkódtatások érték a gyermeket. Elkövettem egy életre szóló meggondolatlanságot! Elmentem a piacra, és hazacipeltem tíz kiló szilvát eltevésre. Ezt az erőfeszítést már nem szabadott volna megtennem, mert kb. húsz napom volt csak hátra, s a megerőltetéstől elment a magzatvizem. Három napon át kínlódtam, amíg megszültem a kisfiamat, és amikor a bábaasszony szabályosan kihúzta belőlem a gyermeket (mert meghalhatott volna), kiderült, hogy a köldökzsinór háromszor a nyakára volt tekeredve. Forgolódott a gyermek, mert a magzatvíz elment már három napja... És akkor azt mondta a bábaasszony:
– Rossz előjel! Nem jelent jót...!
– Ugyan! Ez babona – válaszoltam.
– Lehet, hogy az – mondta –, de így tartja a népi hit. Isten őrizzen, de valami nagy baleset történhet a gyermekkel életében...

                                                       (folytatjuk)