Erről az enyedi orvosprofesszor Pápai Páriz Ferenc is több alkalommal írt. Hozzá hasonlóan fogalmazott Herbáriumában Zay Anna. A bárónő 1718 táján azt javasolta, hogy a „pestisnek elközelítését hallván azonnal mennél hamarébb távollyabb menedékhelyre kell menni; és onnan sok idő múlva a Pestisnek megszűnése után kell vissza menni”. E felfogás a nép körében is általános volt. A sepsiszéki Uzon község egyházi jegyzőkönyve szerint innen is sokan menekültek el. 1720-ban 233 személy még mindig nem tért haza. A meghaltak száma 264, a túlélőké 231 fő. A pestisben elhalt és az elmenekült uzoni lakosok aránya elérte a 68,26 százalékot. E hatalmas népességfogyás ellenére is Uzon a szerencsésebb települések közé tartozott, mert Csík-, Gyergyó- és Kászonszékben a népesség 49 százaléka, Háromszéken a lakosság fele pusztult el. Egy feljegyzés szerint: „az elmúlt siralmas 1718. és 1719. esztendőkben az akkori szükség és pestis miatt Nemes Háromszéknek nagy része maga lakóhelyiből” elbujdosott.
A ragály miatt a főúri családok is menekültek. A pestis tombolását Cserei Mihály 1677-ben egy Fogarashoz közeli faluban, édesapja „bucsumi jószágába” vészelte át. Öné­let­írásában Árva Bethlen Kata megemlíti, hogy az 1717-es nagy pestisjárvány idején, aki tehette, olyan helyre menekült, ahová a betegség még nem jutott el. „Szebenben hirtelen pestis kezdetvén – írja –, onnan az úri rendek elszéledtenek. Idvezült édesanyám is velem együtt kiment Rétenbe; Haller László pedig Fejéregyházára.” Apor Péter főkirálybíró családjával együtt Torjáról Kóródszentmártonba, majd Tövisre menekült. Amikor Szeben környékén 1717 szeptemberében az első ember meghalt pestisben, az Erdélyi Főkormányszék és a szebeni tanács is elhagyta Szebent. A tanács székhelyét Nagydisz­nódra, a főkormányszék Kolozsvárra tette át.

Szemléletváltás
A XVIII. században a pestisben még sokan isteni büntetést láttak. Így például Soós Ferenc református püspök – 1720 táján írt munkájában – a pestist Isten ostoraként mutatta be. A végzetet, az elkerülhetetlen pusztulást azonban egyre többen nem fogadták el. A szemléletváltás, ha lassan is, de utat tört magának. Egyre többen vásároltak orvosi szakkönyveket. A legismertebb kiadvány az 1690-ben megjelent Pax Corporis, amelynek szerzője Pápai Páriz Ferenc volt. A hírneves erdélyi orvos könyve bekerült a főnemesi családok tékáiba. Sokan kivonatolták, és kéziratos formában terjesztették. Így például a háromszéki Baconban (1668 és 1703 között) működő Becskereki/Váradi Szabó György borbély is, aki kimásolta Pápai könyvéből azokat a részeket, amelyre medikusi munkája során szüksége lehetett.

Megnőtt az orvos szerepe
Az 1717–1720 között tomboló háromszéki pestisjárvány és szárazság következményei ismertek, mert Csáki Árpád helytörténész feltárta az erre vonatkozó levéltári forrásokat. Az altorjai br. Apor Péterről tudjuk, hogy 1717-ben több levelet írt Köleséri Sámuelnek, gyógyítással kapcsolatos tanácsokat kérve tőle. A főkirálybíró annyira fontosnak tartotta az orvosi ismeretek elsajátítását, hogy feleségével együtt Szebenbe utazott az orvossal személyesen beszélgetni és tanácsait meghallgatni.
Mivel Háromszék szomszédságában fekszik Brassó városa, ahol felkészült orvosok működtek, a tehetősebb székely családok szükség esetén igénybe vehették azok szaktudását. A miklósvári Kálnoki Sámuelné Lázár Erzsébet betegágyánál találjuk 1693-ban a brassói Győri Borbély Ágostont, akit Cserei Mihály, „híres tanult orvosdoctor”-nak tartott.
Apor Péter, mielőtt a szebeni orvoshoz, Köleséri Sámuelhez fordult, először a brassói Venczel borbélytól kért javaslatot arra nézve, hogy beteg gyermekeit milyen gyógyszerekkel kúrálja. 1716 táján írt levelében Szent­iványi Henter Pál részletesen ismertette az orvos által felírt orvosságokat és a költségeket. „Borbély Venczolatus uram hivata hogy kegyelmednek adgyam tudtára az orvosságnak számát és árát (…), ez előtt adott volt hatszorra való port, most megint küldött 20szorra valót, azért s az mostaniiért kér három forintot reneusis s 36 krajcárt, az laxativumért 30 crajczart. Camforra 18 crajczar, az maga fáratságán kívül ennyit kíván, kítészen mindenestől négy német forintot 48 pénzt.” Egy másik közismert brassói orvos, akihez a székelyföldiek gyakran fordultak, Luca Seuler. A csíkszenttamási Böjte György többször kért tőle orvosságot. Fennmaradt Böjte egyik levele, amelyben arra kérte fel a Brassóba induló Mikó Ádámot, hogy vásároljon „egy máriássára orvosságot, úgy mint sárga port Szelirus [!] doctor uramtól. …Tudgya a doctor uram, már jól ismer, régtől fogva hogy az féle orvossággal élek.”

A himlő is pusztít
Nemcsak a pestis, hanem a himlő is járványszerűen terjedt. Az védőoltások 1801-ben kezdődő bevezetéséig a védekezés legfőbb eszköze, akárcsak a pestis idején, a fertőzött települések elkerülése volt. Amikor Erdély-szerte himlőjárvány tört ki, a tehetősebb családok igyekeztek tájékozódni a járvány helyéről és arról, hogy hová érdemes menekülni, átvészelni a betegség tombolásának idejét. A gyergyószárhegyi Lázár Erzsébet 1686-ban azt írta férjének, kőröspataki Kálnoki Sámuelnek, hogy: „nem régen érkezék Szent Lélekről Bartok Péter (…), azt mongya hogy ott is valóban himlőznek, s majd minden nap temetnek, tegnap is kettőt, inkább javallanám Édes Uram, ha Csíkban anyira szűnt volna, hogy oda mennénk.” Kálnoki Sámuel úgy vélte, hogy a legbiztonságosabb hely Brassó. Időközben a felesége újabb információkat szerzett, és két nap elteltével már arról adott hírt, hogy a ragályos betegségnek Brassóban is több áldozata van. „Én a Brassóba való menetelt nem javallom”, mert ott is „minden nap kettőt hármat mondgyák hogy temetnek”. Ezért azt javasolta, hogy a járvány idejét a legbiztonságosabban a faluban, Szárhegyen vészelhetik át, mert bár ott is „himlőznek”, „de Istennek hála mégh eddigh nem hallottam hogy holtak volna”.
A hólyagos himlő az apró gyermekek közt szedte áldozatait. Hermányi Dienes József feljegyezte, hogy 1686-ban az elsőszülött testvére is „10 hónapos korában” halt meg „ónas himlőben”. Az 1717-es himlőjárvány idején ragadta el a halál Rozsnyai Dávid erdélyi diplomata, történetíró unokáját is. Rozsnyai július 4-én azt jegyzi be a naplójába, hogy meghalt „az Léánka Segesváratt himlőben, Mi­rigyben”.
Br. Apor Péter főkirálybíró 1717-ben – a szebeni országgyűlésről – írt levelében arról értesítette feleségét, hogy Ohábán nincs himlőbeteg. Néhány nappal később a feleség, Kálnoki Borbála tájékoztatta férjét arról, hogy Fogaras földjén a himlőjárvány mindenütt terjedőben, de „Istennek hála” Torján nincs semmilyen „veszedelmes nyavalya”. Johann Albrich brassói orvos úgy tudja, hogy a hólyagos himlő még az év elején eljutott a barcasági falvakba, majd júniusban Brassóba is.