Ne háborogjon, szerkesztő úr, hogy nem kap otthon senkit – mondták –, a szénát akkor kell csinálni, amikor annak az ideje, nem akkor, amikor arra valaki ráér! A mezőművelő embert a sok minden között az időjárás is irányítja! Ígéretes most a mező, de ha kopogtat az aszály, akkor jaj nekünk!
A középajtai mezőn Nagy Andrással beszélgettünk. Több mint a fél falu a határban dolgozott. Traktorok, lovasszekerek mozogtak a dombok között, s ahol pillanatnyilag nem volt szükség az igavonókra, ott álltak a terebélyes fák árnyékában, hajtották a támadó légysereget, s ha olyan volt a gazda, még tüzet is tett félig aszott gaz kóróból, hadd űzze a legyet annak füstje.
– Az őszi vetés nem lett megfelelő a száraz­ság miatt, vagy lucernát vagy herét rá kellett vetni, s a májusi esők az alantos helyeken kiállták a termést. Több a kalászos a határban, mert az a réteg, aki még szerette a munkát, kiöregedett, nem bírja a strapát, a napszám pedig drága, nincs, amiből megfizetni. A kalászost inkább levegyszerezik, nem kíván kapálást. A napszám egyébként 50 lej, háromszor enni kell adni a munkásnak, pálinka és kávé is jár hozzá! Pityókát itt csak annyit termelnek – folytatta Nagy András –, amit el is használ a család, a jószág. Felesleg nem marad, arról a vadak gondoskodnak. Kukorica is azért van többecske, mert azt is vegyszerezni lehet.
Ismerős kifejezés kezdett lenni az ugar. Pontos számot senki nem mert megkockáztatni, de a határ jó tíz százalékát fennhagyták! Különleges terményként említették a kölest, amit úgy látszik, sikerül értékesíteniük, jó madáreledel, megeszik a papagájok.

Támad a vad
A legtöbb gond és panasz az állattartással és a vadak okozta károkkal akad. Felette elszaporodtak a medvék, zavarják és támadják a legelő állatokat, nem is olyan rég három szarvasmarhát szétmarcangoltak!
– Itt annyira garázdálkodnak a vadak, hogy maholnap alig lehet valamit termelni – hallgattuk a panaszt. – Mi megműveljük a földet, s a vadak semmivé teszik a termést. A tavaly november 9-én kaptam egy olyan értesítést – mondta Benkő Imre –, hogy kártérítésben részesülök a kukoricáért, amit a vadak elpusztítottak, s most június közepén járunk, de még máig nem kaptam meg! A medvék, vaddisznók és az őzek is uralják a környéket. Ki van téve a termelő, hogy eredményei így csak 50 százalékosak lesznek. A hazajáró csordából egy tehenet, ami elmaradt a többitől, a Deget­tes nevű helynél megölt a medve. A Szabó Leventéék tulajdonában lévő, kinn háló csordából két állatot ölt meg a medve. Lehetetlen ott tartani őket. Be is jöttek a tehenekkel, itt vannak Nagyajtán az istállóban a farmnál.
Meglepő a magas állatlétszám Középajtán, nem minden faluban lehet ilyet tapasztalni. Szarvasmarhát 350–400-at tartanak, juhsereg is három legel a környéken. Kecskecsorda is alakult, de ezek mind-mind sajátjukon vagy bérelt területen legelnek. A hegylábi település környékén gazdagok a legelők, ez kedvez az állattartásnak. A szarvasmarha-tartó egyesület fontosságát korán felismerték a középajtai állattartó gazdák, és Miklósvárral közösen már 2002-ben megalakították. Jelenleg 110 tagja van – tudtuk meg Benkő Imrétől az egyesület elnökétől. Unokája, Sikó László már merészebb elképzelésekkel él, s elmondta, hogy évekkel ezelőtt termelői csoportjuk felújíttatta a volt téesz egyik épületét, amit községi tulajdonból vettek át, s abból alakították ki az uniós igényeknek is megfelelő  tejbegyűjtő központot. Logan személygépkocsit is vásároltak, amivel az egyesület ügyes-bajos dolgait lehet intézni. Egy kaszálótakarítójuk, egy kukoricavető gépük és egy tárcsájuk szolgálja a tejtermelők munkájának megkönnyítését, de mint megjegyezték, a véleménykülönbségek miatt ez az idén nem működött akadálymentesen.
– Hol legelnek a középajtai állatok?
– A községi legelőn, de öt magán tehéntartó gazda saját területén tartja a jószágot. Már több alkalommal kértem a községi tanácstól – folytatta Benkő Imre –, adják bérbe egyesületünknek azt a legelőt, de nem akarták. Bért nem fizetünk érte, mert használata fejében az egyesület végzi el takarítását. Jó volna nekünk is, mert akkor igényelhetnénk a földalapú támogatást, amiből lehetne valamit modernizálni, például feljavítani az utakat stb. – tette hozzá Sikó László.
– Itt is, mondhatni, létfontosságú a tej, a tejpénz. Hol értékesítik a tejet?
– A brassói Olympusnak adjuk, de az is úgy elromlott az utóbbi időben, meg-megkésik a fizetéssel. Régebben már a hónap elején ki tudtuk fizetni a tejet a gazdáknak, s most itt van június dereka, s még nem fizetett!
– Mennyi most az egy havi tejmennyiség, mennyit ad az Olympus egy liter tejért? –  kérdeztük a csarnokost, Szép Mónikát.
– 86 000 liter, s júliusban is annyi lesz, mert a legelők megfelelőek. A 3,5 zsírfokú tej egy literéért 1,05 lejt fizet a felvásárló, ez nyári ár. Az egyesület csarnokába vezették be elsőként a jó minőségű ivóvizet az új vezetékrendszerből. Nincs gond a higiéniával.
Bihari Edömér újraválasztott polgármester kérésünkre elmondta, van igény Középajtán arra, hogy a családi házakhoz bevezessék a hegyekből három kiváló forrásból befogott ivóvizet. Most végzik ezt a felmérést. Ezzel egy időben a vadkárok megelőzése céljából kiosztott felmérőlapok összesítése is folyik. Ugyanis egy rendelet értelmében a termelőknek be kell jelenteniük, milyen terményekkel bevetett területüket járják a vadak, ahol meg kell teremteni a legelemibb védekezési feltételeket.
Középajta elkövetkező fejlesztéseiről a polgármester elmondta, elkészült a Nagy­ajtával közös középajtai szennyvízhálózat előtanulmánya, már leadták a vidékfejlesztési programhoz, sorsát-útját most már az új kormány fogja meghatározni.

Ballagások ideje
Vadvirágokkal és virágszirmokkal szórták tele a Benkő József nevét viselő iskola folyosóit a nyolcadikosok kicsengetési ünnepségére. Díszbe öltözötten, vállukon batyuval és faragott-kopjás vándorbottal sorakoztak a végzős nyolcadikosok, s hallgatták tiszteletes Berszán István helybeli református lelkész bibliai textusra alapozott útravalóját számukra.
– Négy éve viszem ezt az osztályt – mondta Incze Irénke magyar szakos tanár és osztályfőnök.
„Mit is mondhatnék nektek most útravalóul – hangzott el az osztályfőnök búcsúztatójában –: embernek lenni pontosan annyit jelent, mint felsős diáknak lenni, hisz közületek sokan tovább fogtok tanulni. Azzal a kővel, amit itt fundamentumként megszereztetek magatoknak, tovább kell építeni a világot, amint azt A kis herceg szerzője mondta. Helyezzetek tehát ti is el annyi követ, amennyit csak bírtok, hátha majd általatok is épül majd valamennyit ez a világ. Sok sikert, kitartást kívánok nektek a közelebbi és a távolabbi jövőben.” A tanárnő végzős diákok verseiből válogatott egy csokorra valót, s a gyermeklíra üzenetével próbált még közelebb kerülni lelkükhöz, olyan mondanivalót tolmácsolni, ami számukra könnyen érthető. Nagy Mónika végzős tanuló a tanárokhoz és a hetedikes tanulókhoz szólt. Túl a szokásos köszöneten, amit tanáraik méltán kiérdemeltek, elmondta, mit jelentett számukra a középajtai iskola, hogy minden jót és nemeset, amit a nyolcadikosok felmutathattak, példaképként, hagyatékként a hetedikesekre testálnak, az igyekezetet a jó tanulásra, viselkedésre, a segítőkészséget, a jó közösségi szellemet, a sikereken való együtt örvendezést. Lehet, hogy mi kissé későn ismertük fel szerény, de valós értékeinket – fejezte be –, de egyfajta figyelmeztetésül hátrahagyjuk számotokra ezeket az értékeket! Pedagógusok, szülők és a jelen levő nagyszülők számára is megható volt a sokak számára ismerős, búcsúzásként elhangzó, Honfoglalás énekbetét. Már délutánba hajlott az idő, amikor még a tanulók bulijának zenéjétől volt hangos az iskola, ahonnan annyi tehetséges és sikeres fiatal indult el az életbe.
– Milyen továbbtanulási szándékkal folytatják terveiket a végzősök? – kérdeztük az osztályfőnököt.
– A mi iskolánk már több éve tart kapcsolatot a kőhalmi református egyházzal, annak lelkészével, Szegedi Józseffel és az ottani középiskolával. Eddig is több tanulónk végezte ott tanulmányait és részesült azokban az előnyökben, amelyeket az említett egyházköz­ség és alapítvány nyújtott számukra. A mos­tani tíz végzettünkből is készülnek Kőhalom­ba, Sepsiszentgyörgyre és a baróti líceumba.
Középajtai iskolás élményeiről és emlékeiről számol be lapunkhoz küldött soraiban a Sepsiszentgyörgyön lakó Bíró Miklósné Tompa Enikő: Középajtán voltam óvodás, elemi osztályaimat is ott végeztem, ahol húgommal együtt megtapasztaltuk, mit jelent papgyereknek lenni, ugyanis édesapánk, akire a falu templomának faragott-festett kapuja is emlékeztet, református lelkész volt. Hiába voltam a legjobb tanuló, évzáró alkalmával a jutalomkönyvet csak a színpad mögött adhatták át nekem. A pionírnyakkendőt, ami akkor büszkeségnek számított, csak Kubánda Gizella tanító nénim kemény és bátor kiállása révén viselhettem.