Sokan kérték feleségül, de az anyja a kérőket mind lebeszélte, azt mondta:
– Hagyd el, ne kérd, mert dologtalan, s nem élsz meg vele.
Megint megkéri egy legény, s az anyja azt is le akarja beszélni, de ez azt felelte:
– Hát kigyelmed olyan anya, hogy a leányának nem akarja boldogságát? Jössz-e hozzám, húgom?
– Igen biz én jó szívvel! – feleli a leány.
A legény azt mondja:
– Gyere, menjünk s esküdjünk meg!
Elmennek, megesküsznek, s a legény a leányt elveszi az anyja ellenére is. A leány csak ahhoz tartotta magát, ahogy az anyjánál szokva volt, ott üldögélt egy helyben, szép kényesen, pirimókosan, nem dolgozott semmit álló napestig, csak a lábát lóbázta. Neki az is mindegy volt, ha az ura szidta is érte.
Gondolta az ura: „Hagyd el csak, ifiasszony, mert majd megtanítalak én téged dolgozni, ha az anyád meg nem tanított is!” – mert amikor hazajött a mezőről, az anyja is örökké panaszolta, hogy a menyasszony semmit sem dolgozik. S azt mondta reá:
– Ezzel, édes fiam, soha meg nem élsz, mert semmi dologhoz nem nyúl. Úgy ül örökké, mint egy nagy grófné! Jobb lesz, ha elválsz tőle.
– Elválni nem válhatok el, anyámasszony, mert tudva úgy vettem el, mint dologtalant. Hanem bízza rám kigyelmed, majd megtanítom én őt dolgozni.
Másnap reggel az ifjú gazda elment ki a mezőre. Amikor hazajött, azt kérdezte:
– Ma hányan dolgoztunk, anyám­asszony?
Az anyja azt felelte:
– Ketten, édes fiam!
– Akkor hát ketten is együnk! – mondotta a fia.
Ettek ketten, s az ifiasszony étlen maradt, még este is s reggel is. Reggel, amikor az ura elment, sírt egy jó nótát, azután sóhajtozni s gondolkozni kezdett. Egyszer azt kérdi az anyósától:
– Anyámasszony, ha a tüzet megszítom, dolog-e?
– Dolog, édes leányom, dolog!
Megszította hát a tüzet. Azután azt kérdezte:
– Hát ha a tűzre fát hozok be, dolog-e?
– Dolog az is, édes leányom! – felelte az öreg.
Fát is hozott. Azután megint megkérdezte:
– Hát ha vizet hozok, dolog-e?
– Dolog, édes leányom, dolog!
– Hát ha kiseprem a házat?
– Az is dolog!
Vizet hozott, házat sepert, s az öreg megörvendett, hogy jól kezdi majd viselni magát, s elmagyarázta neki, hogy miféle dolgok vannak a ház körül, s azokba beleindította, segítette, tanította.
A gazda hazajött, s amikor asztalhoz kellett ülni, kérdi az anyját:
– Ma hányan dolgoztunk, anyám­asszony?
– Hárman, édes fiam.
– Hát akkor hárman is együnk! – mondta a gazda is örömmel.
Asztalhoz ültek hát, az ifiasszony még nagyobb örömmel, mert másfél nap alatt éppen eléggé megéhült.
Aznaptól fogva mindig hárman dolgoztak, s hárman is ettek. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.