Márpedig a kritikusnak igenis értenie kell az írás mesterségét, a logikus gondolkodásmód papírra vetésének tudományát, kelletik még némi szintetizálóképesség, a rész és egész viszonyrend­szerének ismerete, és mindenekelőtt hatalmas tudásanyag. Borcsa Jánosunk – és miért ne „tulajdoníthatnánk” ki magunknak, hiszen ízig-vérig háromszéki, ki tehetsége s lehetőségei ellenére is maradt szűk pátriájában, mely, íme, jó táptalajnak bizonyul alkotásához –, Jánosunk tehát birtokolja eme kritikusi alapokat, mi több: élni is tud velük. Olyannyira, hogy sajátos hangot alakított ki, legújabb könyvében meg is idézi ennek keletkezését, Fábián Ernővel való első beszélgetésének lényegét így összegzi: „A kritikus a hivatkozott eszméket, a még oly magáénak vallott gondolatokat is – úgymond – saját egyéniségében megmerítve építse be írásába, hogy egyéniségének sajátos jegyeit, stílusát viselje magán az írás” (kiemelés tőlem). Borcsa sajátos stílusának tehát az ő egyénisége a titka, no meg az: olyképp tudja írni kritikáit, recenzióit, hogy olvasóját arra késztesse, vegye le a polcról az általa épp „kivesézett” művet, egyik kezében a Borcsa-írást, másikban azt tartva párhuzamos olvasást kövessen el. Ami fizikailag képtelenségnek tűnhet, de az olvasásra serkentés nemes szándékának megvalósításáért – hát, ha nem ódzkodnék a nagy szavaktól, azt kellene írnom: zseniális húzás. És ilyen megközelítésben mindenképp elolvasásra ajánlott az Értékkeresők – értékalkotók könyv, még ha alcíme – Kritikák, portrék, tanulmányok – elijesztő lenne is. Mert kinek van manapság ideje ilyesmit olvasni, esetleg néhány filosznak, ki nem a megélhetés után fut – álérv, tessék csak beleolvasni a Király László-kritikájába, vetekszik magukkal a versekkel. Mert Jánosunk kritikáit a Kányádi-sorok – „Ki megért és megértet, / Egy népet megéltet” – szellemében írja. Vagy a hatalmas Pomogáts-vállalkozásról, az erdélyi magyar irodalomtörténetről szóló írása: azon túl, hogy helyére tesz egyet s mást, szövege azt sugallja: Borcsa képes lenne rá, vagy akár predesztinált is egy hasonló irodalmi enciklopédia megalkotására. Hiszen nagyon illik rá egy Egyed Emese-parafrázis: nem tudok szólni, hallgatni se bírok, kritikát írok. Jánosunk tehát ír, szövegei irodalmi folyóiratokban s olykor nálunk, a Háromszékben jelennek meg, időnként csokornyi válogatás könyv formájában. Gyakrabban sem lenne ártalmas. Esetleg az olyan, a Kriterionhoz nem méltó malőrök mellőzésével, mint az utolsó oldal utólagos beragasztása. De ez csak egy kis megjegyzés, mely mit sem von le a könyv értékéből.

Borcsa János: Értékkeresők – értékmentők, Kriterion Kiadó, 2012