Hatásosan jeleníti meg ezt a gondolatot a sziklaszirtmotívummal Bálint Tamás fiatal költő. Azt sugallja, hogy a sziklaszirt magasában, mintegy „könnyű korlátba kapaszkodva” nem a szabadság érzésével vagy a fenyőként való megkapaszkodás dacával telítődik az ember, hanem a völgy mélysége által kiváltott félelemmel, mivel az „émelygő-morajló mélység” visszariaszthat az ismeretlen szabadságtól, s így végül is a megszokás győzedelmeskedik (A sziklaszirten).
A magányos fenyő Tompa László által egykor megalkotott képére utal vissza az ugyancsak székelyudvarhelyi (születésű) költő, Bálint Tamás versében felrajzolt helyzet, bár a figyelmet érdemlő jelentésbeli különbségeket sem téveszthetjük szem elől: a természet és a történelem zord körülményei között kell megmaradnia a fenyőnek egyik esetben, a másikban meg a korlátlan szabadságban rejlő veszélyek az egyént riasztják vissza vágyai elérésétől, minthogy ilyenkor „görcsbe szorul a kéz az ismert rácsokon, / nem is tekintve az ismeretlen szabadságra”. A dilemma a szabadságot és a megszokás kötöttségeit illetően feloldhatatlan e vers tanúsága szerint.
Bálint Tamás, aki a dolgok és világunk hiteles és higgadt megfigyelője, ugyanakkor a pontos önismeretet is úgymond gyakorolja. Versét értelmezve láttuk, azt gondolja, az éppen adott helyzet visszatarthat attól, hogy a végtelen lehetőségek bűvöletében élj, vagy hogy a korlátlan szabadságnak add át magad. Másutt viszont azt mondja, hogy abban is korlátokat állít az adott helyzet, hogy önmagad igazi valóját fölfedezd. Az csak természetes, hogy a lírai én jogot tarthat a másoktól való különbözőségre, de tudnia kell felismerni, hogy ez a szándéka akár saját gyengeségéről terelheti el a figyelmet, ugyanis fél szembenézni a gondolattal, hogy netán másokban, szolgalelkekben például önmagára ismerhet. A kétely felébred őbenne, hogy tudniillik „különbnek gondolom magam, / mert bennük önmagamra ráismerni félek”, s e kettősségben marad számára egy keserű érzés, rezignáltan mondván: „marad nekem is a középszer” (Szolgalelkek). Másutt ennek az érzésnek és tapasztalatnak az eredetére is rávilágít a költő: „S számolom, hogy átlagul / csakugyan a középszert adja ki / az összes ötlet, minden eredetiség, / hogyha a gondolatfolyamok partjai / között örvényt keltenek a vaskos klisék / s egyéb képzavarok.” (A száműzetésből)
Ilyen és hasonló felvetésekkel találkozhat az olvasó, ha Bálint Tamás második kötetét olvassa. A költő persze vitában áll az adottságokkal és kötöttségekkel, az előítéletekkel és sztereotípiákkal, a megszokással és beletörődéssel. A Színvakság című költemény olyan helyzetet vázol fel néhány vonással, amely nemcsak nyomasztó külső, de sivár lelki környezetet is érzékeltet („végül már belül is a megfakultság nyer teret”), ugyanakkor hangot ad egy belülről jövő erős hitnek is a költő önmegszólításos nyelvi formában: „Mégis hidd, nem ilyen a világ, csak alig meri / a tudatunk másmilyen módon már lefesteni”. Különben önmagát illetően is ilyen élesen, József Attila egy-egy nyelvi fordulatára emlékeztetően fogalmaz: „Hogy jól adjam el magam, mit tegyek? Hogy ne adjanak el, mit tehetek?” (Csak a mennyiség)
Végül is talán éppen ezt, világunknak a másmilyen módon való „lefestését” érzékelhetjük Bálint Tamás mostani lírai „alakításában”, amint egyénien alakított szabadversben vagy klasszikus formákban, hol távolságtartóan, hol meg személyességgel szól világunkról – néha éppenséggel többes szám első személyben szólal meg! –, mondhatni, nevet ad, amiről csak ő tudhat elsősorban, vagy amiről sejtése neki van. A verseiben megnevezett dolgok, történések és sejtések a városi világhoz kapcsolódnak, egyfajta polgári, hivatalnoki munkához és szemléletmódhoz (nem véletlenek az olyan szószerkezetek, mint – egyetlen verséből, az Értetek és mindenkiért címűből kiemelve –: szürke robot, vélt fehér gallér, szolgálni a gyárat!), lévén közgazdász a szerző foglalkozását tekintve, a költészetet viszont hivatástudattal műveli immár egy évtizede. Elismerésül nemrég ítélték neki a Román Írószövetség Kolozsvári Fiókjának Szilágyi Domokos nevével fémjelzett költészeti díját.

Bálint Tamás: Visszaút a fekete folyón. Kolozsvár, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, 2011