És nem csupán azért, mert Márton Evelin történetesen nő, erős, s gondolom, tudatos, tehát vállalt feminista beütésekkel, s ennek a vizsgálódásunk szempontjából mégiscsak figyelmen kívül nem hagyható ténynek azután több következménye is van könyve szerkezetére, történetbonyolítására, egész világlátására nézve. Ha történeteiben olyan nagyon nem is, de történetei megközelítésében, felvezetésében, bonyolításában, érzékeny és finom megfigyeléseiben határozottan különbözik korosztálya íróitól. S ráadásul elbeszéléseit nem is tartja történeteknek, könyvbemutatóján, a marosvásárhelyi könyvvásáron hangsúlyozta, hogy nem akar történeteket írni, ő szövegeket ír. Igen, „Szövegek és örülmények…”
Olyan ő számomra, mint Mózes Attila volt, amikor jó harminc-egynéhány esztendeje először olvashattam novelláit. Erőszakos, rámenős, makacs, de ugyanakkor remeg, mint virág a huzatban, és rendkívül érzékenyen reagálja le korosztálya meghatározó élményeit. Egy passzus a kötet első ciklusából, a Nyíri Lujza ágyából, bizonyítandó az előbb elmondottakat: „És ez a valaki, aki most engem ölel, már nem is maga, hanem idegen lények tömkelege? Honnan tudom mégis, hogy maga – maga, és én – én vagyok? Miért vágyom magára, és miért nem hajítom immár az óceánba Nyíri Lujza ágyát?”
Hát ezek, ugye, nemzedékek örök, visszatérő kérdései, hódítunk, és hódíttatva vágyunk lenni, mindez egy kört formál, azután ebből a bűvös körből nagyon nehéz kitörni, de egyáltalán ki akarunk? Falnak támaszkodunk, és a földre szórjuk a hamut, s közben eltelik az a kurva élet.
Csakhogy Márton Evelin, és ez tehetségét bizonyítja, nem áll meg itt. A könyv második ciklusa már egészen más – egyébként jellemző rá a sorozatokban való gondolkodás, s mindez vitathatatlanul a hosszú történet, a regény felé mutat –, az imént idézett fragmentum pedig így folytatódik: „Ágy, mely nem fárad ki soha, soha meg nem vénül. Amíg élek. Amíg fel nem száradok, mint valamely nagy bánat könnye. Míg a kívánság már csak csikorogni képes vénülő, bütykös ujjakon. Addig kik vagyunk mi egymásnak, kik vagyunk?”
Márton Evelin ösztöneiben érzi, túl közel került valamihez, amitől el kellene sürgősen valamelyest távolodnia, már csak azért is, mert így kerülhet azután közel hozzá. Így íródik meg A Morelek című ciklus, Márton Evelin vitathatatlanul legjobb írásait glédába állítva. Az öregasszony és a szerkesztő egész története felülemelkedés a különben sem megvetendő sztorin, s ironikusabb a szemlélete is, de ugyanakkor elsodor Morelné életének jó néhány felidézett fragmentuma, anélkül hogy a narrátor egy pillanatig is érzelgőssé vagy érzelmessé válna. Sajnos, a harmadik ciklus egyébként nem érdektelen, sok szempontból megdöbbentő rabbitörténetében, az öregember és a fiatal lány különös kapcsolatában ezt nem tudta elkerülni…
A kötet első írása az öngyilkos nagyanyáról viszont különösen emlékezetes.
Az eddigiekből, gondolom, világos, miért ajánljuk az olvasó figyelmébe Márton Evelin első könyvét.

Márton Evelin: Macskaméz – novellák és más szövegek. Bookart. Csíkszereda, 2011