A paphoz a más hitűek küldték, azzal a fenyegetéssel, hogy ha nem adják fel a templomot, „kipusztítanak innen”. A vén Marci mégsem ijedezik, mert a telhetetlen fenyegetők úgysem merik agyonütni a tiszteletes urat, mert „időnap előtt ébredt ember”, aki – a néphit szerint – születése előtt az anyja méhében sikoltott. A pap egykori elődje írásából olvas, és megesküszik, hogy a templomot el nem hagyja, s „ha meghóttam, akár kertet támaszthatnak a testemmel”. Kemény, férfias fogalomtétel. Az „időnap előtt ébredt ember” lankadatlan erővel őrködik a bunkók árnyékában.
E tragikus léthelyzetet, különösebb történések nélküli írói rajzát akár a kisebbségbe szorított magukra maradottak jelképének is tekinthetjük. Még a templomtól, lelküktől (identitásuk lényegétől) is meg akarják fosztani, semmi sem marad, csak a hit és az ősök példaadása a fenyegető fejszék árnyékában. Ha megrendülsz, nem az erkölcs parancsát követed, menthetetlenül elpusztulsz. A kisebbségi embernek mindig „időnap előtt ébredt embernek” kell lennie. Ezzel Nyirő József tollforgató munkásságának lényegét is érintettük.
Valójában az identitás írói rajza a lényeges Nyirő József két világháború közötti alkotásaiban, és nem azok a felületes, megalapozatlan, olykor idétlen ítélkezések, amelyeket az irodalomtörténet-írás és a kritika összehordott. Mint ahogyan lenni szokott, nem az alkotást, a művet elemezték, hanem az ún. jobbra tolódást vették alapkritériumnak. Mintha Ezra Pound vagy akár – a szomszédoknál maradva – Octavian Goga, Liviu Rebreanu, Lucian Blaga jelentőségét el tudnák homályosítani politikai állásfoglalásaik vagy filozófiai irracionalizmusuk tévedései.
Az ítészek azonban nem elégedtek meg az elpolitizálással, csakhamar rábukkantak az esztétikai gyengékre, fogyatékosságokra is. A hatkötetes magyar irodalomtörténetben, amelyről nem lehet tudni, hogy nem lett volna-e jobb, ha soha el nem készül – s ezt nem csak Nyirőért mondom –, olvasni, hogy csak az Isten igájában tudta úgy-ahogy hitelesen összefogni az életlátomást, valóságismeretet és nyelvi jellemzést. (...)
Ma is eligazító, tárgyilagos kritikát Nyirő Józsefről a kortársak írtak. Németh László és Tamási Áron, akinek esztétikai értékelését nem befolyásolták szubjektív elfogultságok és külső ideológia vagy politikai fontolgatások.
Németh Lász­ló az erdélyi irodalomról készített tanulmányában – Az erdélyi irodalom (1926) – helyénvalóan állapította meg, hogy Erdélyben „a politikai erők kívánják a külön beszédet”. E „külön beszédet” természetesen nem lehetett elválasztani az identitás tudatosításától. Az akkori ro­mániai sajtóban min­den­napos dör­ge­del­mes cikkek, támadások jelentek meg a sztrájkolók, kisebbségek és kommunisták ellen. A kisebbségeket gyakran a kommunistákkal azonosították, a megegyezés helyett egyértelműen hazaárulóknak titulálták őket. A nyílt fasiszta lapok (Buna Vestire, Porunca Vremii) pogromokról cikkeztek. Ilyen viszonyok között az erdélyi irodalomról elkerülhetetlenül megfogalmazódtak a kérdések: „Megtalálja-e múltját? Kikben és hogyan? Milyen az ő külön magyar lelke, s hogyan része az egész magyar léleknek? Milyen új szót várhatunk tőle mi, és milyen új szót a világ?” E kérdések megválaszolása elől nem lehetett kitérni. Németh László elismeréssel méltatta Nyirő önéletrajzi regényét (Isten igájában). A kitanultság éveiben öröm olyan írót olvasni – írta –, aki nem mint etnográfus, hanem mint ember hajol vissza a maga fájdalmas, sors-vert közösségére. Dicsérte Nyirő elbeszéléseinek balladai hangulatát, nyelvének darabos, nemesen magyar, komor eredetiségét, melyben „a képzelet cirádái belevesznek anyagába, mint kormos fába a hajdani színes faragás”. De azt is észrevette, hogy egy vonalon túl e szépséget nem szabad kényszeríteni, mert elveszti méltóságát, a bajosból édeskés lesz, a hatalmasból dagályos, az ünnepélyesből nagyképű. A Kopjafák elbeszéléseiben a székely balsorsot némelykor megfertőzi a képzelet „irodalmi szuperlatívusza”. (...)
Nyirő novelláiban és regényeiben a furfangos, fordulatos észjárású, nyomorúságában is életvidám, sorsát elfogadó, de helyzetével kiegyezni nem tudó székely nem azonos a magyar irodalomból ismert ridegaparaszttal (Móricz Zsigmond, Veres Péter). Gondoljunk Joó Györgyre (A boldog ember), aki a legnagyobb bajai között is boldogan tudott élni ugyan, de ha tehette, az urakat elkerülte, s ha szólni kellett előttük, a kalapját levette és hallgatott. A jegyző úr kegyeit is csak úgy tudta megszerezni, hogy kéretlenül megkapálja a kis virágoskertet. Joó György élete „mintaszerű emberi élet”, a szegény magyar földműves „együgyű élete”. Nyirő székelyeit más anyagból gyúrták. Viselkedésükben és magatartásukban az együgyűségnek és feltétlen kiegyezésnek s az urak megalázkodó kiszolgálásának még a nyomát sem találjuk. Társadalmi kötöttségeikben és anyagi nyomorúságukban is öntudatos emberek, felemelt fővel viselik terheiket. A körülmények nem tudnak úrrá lenni lelkük fölött. Elbukásukban is méltóságteljesek. Az ő boldogságuk nem az együgyűek boldogsága, ha a sorsukkal küszködő székelyeknél egyáltalán boldogságról szót ejthetünk. Az idegenek uralma sem tudja megtörni. Igaz, Nyirő novelláiban és regényeiben nem találhatunk átfogó, reális társadalmi rajzot. Írásaiban a székely jelleg (identitás) dominál, a sajátos székely észjárás, életmód, fordulatos, képekben gazdag nyelv, szokásoktól, hagyományoktól belsőleg vezérelt élet. Ezeknek az érzéseknek az írói rajzában bontotta ki Nyirő mondanivalójának lényegét, a természet rendjével és önmagával viszonylagos összhangban, de mégis állandó küzdelemben élő ember arcát önmagáért és másokért. A novella- és regényalakok a lét titkának közelében élnek, akárcsak Tamási Áron alkotásaiban, nem a társadalmat akarják kiforgatni megszokott rendjéből, hanem létük és sorsuk rejtélyeit akarják megérteni, hogy azon, ha lehet, változtatni tudjanak, anélkül hogy identitásukat kockáztatnák. Nyelvükkel és hagyományos kultúrájukkal való azonosságuk olyan természetes, mint a napkelte vagy a csillagok járása az égen. Ezért identitásuk méltatása erkölcsi követelmény, nem képezheti alku vagy fontolgatás tárgyát.
E novellákban és regényekben a lélek természetétől fogva keresztény – „anima naturaliter Christiana”. A Pascal-szituáció, hogy tudom, kereszténynek kellene lennem, de csak tudom, fel sem merül. Nyirő székelyeinek a vallás nem dogmatika, nem tantételek gyűjteménye, előírások, parancsok szerinti élet, hanem az ember belső természetéből sarjad, a humanizált lét lényegének megértése. (...)
Üdő Márton máglyán áldozza fel önmagát, régi pogány szokás szerint, ahogy Árpád előtt tették eleink. Amikor fia odaért, aki a havason apja helyébe került, az izzó ravatalon szénné égve találta a vén pásztort. Az esztenáról jöttek, akik sejtik a lét titkait, csak annyit mondanak, hogy „az egyik kinyer megöli a másik kinyeret, egyik élet megöli a másik életet”, a természet örök és megváltoztathatatlan rendje szerint. E világ- és életszemléletben a sorsba való belenyugvás, annak rituális elfogadása egyben az élet folyamatosságának is biztosítéka. A lét természetén nem lehet változtatni. Ez nem fatalista belenyugvás, hanem tudatos sorsvállalás. (...)
A gyakran, főleg fesztelen folyamatossággal jobboldalinak titulált Nyirő írásaiban – a két háború között – nem hódolt az idegengyűlöletnek, pedig a korabeli sajtó tele volt a zsidók és a kisebbségek elleni gyűlölet és türelmetlenség szításával. Uz Bence nincstelenségében az öreg zsidóra támad, de felébred lelkiismerete, s rablási szándékát visszafogja. Mire Bence a sírásásból visszatér, édesanyját is leterítette a hálás zsidó kéz akkora „fájin, finom csipke szemfedővel, hogy szélei a földet seperték”. A halál nemcsak megfékezi a gyilkos indulatokat, hanem az emberi sorsközösség érzését is erősíti.
Uz Bencét a nyelvvizsgán megbuktatja a gyarmatosító képében ágáló inspektor. Bence fondorlatos cselszövéssel áll bosszút: medve helyett az esti derengésben egy szegény tehenet lövet ülepen, s még pénzt is kap érte, hogy az „esetről” hallgasson. Nyi­rő írói identitásmodelljében nincs helye az agresszív idegengyűlöletnek. (...)
A modern nacionalizmus a „számító gondolkodás” eszközeivel dolgozik. Vajon megtaláljuk-e az utat ahhoz az erős gyökerű hazához, melyben otthont is lelhetünk? Ez nem sajátosan kelet-közép-európai, hanem egyetemes érvényű kérdés, mindenütt időszerű, ahol az embert az értelmetlen egyszerűsítés és a „leszámító gondolkodás” feltétlen uralma fenyegeti.

(Tiszatáj, 1991. március)