Mint jeleztük már, a műemlék épület felújítása több lépésben zajlik, elsőként az adminisztratív szárny átépítéséhez fogtak hozzá: fentről lefelé haladva a tetőtér részleges beépítése, az emelet és földszint átrendezése, alul pedig raktárnak szolgáló pince ásása szerepel a tervben – csakhogy itt nem várt akadályra bukkantak, mely időlegesen a munkálatok haladását gátolja.
Az egykori Vármegyeháza felújítását nem csupán állaga indokolta, de könyv­tári funkciójának jobb hasznosítása is szükségessé tette az átépítést, no meg az állandó helyhiánnyal küzdő in­tézménynek fölöttébb szükségessé vált újabb raktárhelyisegek kiképezése. Ezt az ún. adminisztratív szárny alatt képzelték el, a belső épületrész utólagos toldásának ugyanis nem építettek pincét. Nehéz és ugyancsak óvatos művelet ekkora épületnek aláásni, a tervezők megszabták: szakaszonként, folyamatos erősítések építésével kell haladnia a kivitelezőnek. Ez nem is okozott gondot mindaddig, míg a föld ásása közben alagútra nem bukkantak. A kőfalú és -mennyezetű járat mintegy nyolcvan centi széles, felnőtt embernek kissé meg kell hajolnia benne. Az adminiszt­ratív szárny alatt, kis kanyarral fut be az épület alá, a kultúrház irányába téglafal zárja el, másik irányban, hogy meddig vezet, még nem próbálták ki az építé­szek. Nekik ugyanis a „feltárásnál” nagyobb gondjuk, hogy a némelyek szerint vízelvezetésre, mások szerint menekülésre épített járat az épület alapjait úgy vágja át, hogy azokat nem erősítették meg: látszik is a falakon, a repedések süllyedésre utalnak.
  Most ismét a tervezőkön a sor, hogy megoldást adjanak a hogyan továbbra. Ráadásul az alagút épp azon a sarkán vágja át az épületet, ahová a kazánházat tervezték, jó lett volna a fűtési szezon beállta előtt áttelepíteni és beüzemelni a kazánokat, hogy a tél folyamán belső munkálatokat lehessen végezni.
Amúgy az épület többi részében zavartalanul halad a munka, néhol belső el­választó falakat bontottak le, a villanyvezeték cseréje jórészt megtörtént már, a régi ab­lakok restaurálásához is hozzákezdtek. A tetőtérben a régi szigetelést – ami gyakorlatilag homokkal elegyített téglatörmelék elterítéséből állott – korszerű anyagúra cserélik, funkciótlanná vált kéményeket bontanak. És a sokat látott munkások közben gyönyörködnek a tetőzet famunkájában, tíz-tizenkét méter hosszú, harminccentis szélességű gerendák gyönyörűen kifaragva ácsszekercével, hogy fűrész sem vághatná simábbra. Hiába, a régiek is tudtak valamit. Pél­dául, hogy csak az „ember”-es hónapokban vágták az épületfát, szarufának inkább az északos erdőrészből, ott szíjasabb, egyenesebb a fe­nyő, vékonyabbra vágva na­gyobb súlyt elbír. De ez egy másik történet.