Mátyás-monda
Olvasóink közül bizonyára sokan ismerik az Igazságossal kapcsolatos mondát, amelynek címét kölcsönvettük riportunkhoz. Igaz­ságos királyunk tette fel a kérdést az öreg szántóvető parasztnak, miközben valahol a jóembereivel menetelt. „Bizony, felséges királyom, már csak az ökröm szarváig!” – felelte az öreg. Ezt azonban a király fényes kíséretéből senki sem tudta megmagyarázni. Végül az uralkodó oldotta fel a rejtélyt: azt akarta megtudni az öregtől, hogy jól lát-e még, mire azt a választ kapta, hogy már csak az ekét húzó ökre szarváig. Ez jutott eszünkbe, amikor a nagy kánikulában Sepsimagyarós felé robogtunk, ami bizony tisztes távolságra fekszik a községközponti Uzontól. 1512-ben Monyijoros néven írta be a falu nevét valamelyik környékbeli pap, akinek el kellett számolnia azt a pápai dézsmát, amit innen szedett össze. A reformáció után már protestánssá lett falucska nevét Magya­ros néven találjuk (1678). Középajta jeles történész papja, Benkő József a XVIII. század derekán már mint református anyaegyházat említi.
– Ezután még annyira sem lesz messze ez a falu annak, aki oda kívánkozik – így Ráduly István polgármester –, ugyanis aláírtuk Gyu­la­fehérváron a 3.22/D integrált pályázatot, s az Európai Unió anyagi alapjaiból aszfaltoztatni fogjuk a Sepsimagyarós felé tartó bekötőutat, ez megkönnyíti majd a település elérését. A sokkal rövidebb, egykori erdei utat – mely jelenleg az önkormányzat révén már községi rangú –, a Sepsi­magyaróst a Lisznyó és Lisznyó­patak közötti műúttal összekötő Heveder útját is aszfaltoztatni fogjuk.

Múzeum Kóréh Ferenc falujában
– Megvásároltunk a faluban egy mutatós korabeli parasztházat – folytatta Ráduly István –, a Csia-féle bennvalót, hogy abban falumúzeumot alakítsunk ki. Egyre többen költöznek ki Sepsimagya­rósra, sokan építenek itt hétvégi házat, mert keresik a csendet, a természetes és jó levegőjű környezetet. Úgy gondoljuk, hogy a falumúzeum a kis település egyik vendégforgalmi látványossága lesz. Szerződést kötöttünk Bálint Zoltán­nal, az árkosi falumúzeum létrehozójával, aki vállalta, hogy a helyiekkel együttműködve kijavítja az öreg házat, részt vesz a régiségek összegyűjtésében, a szakszerű berendezésben.
– Kerek két hónap van még hátra a falunapig – jeleztük Bálint Zoltánnak –, mit lehet ezalatt elvégezni?
– Egy-két nap, és megkezdem a munkát. Annyira mutatóssá tesszük az épületet, hogy meg lehessen tekinteni a falunap alkalmával, rendezzük környékét-udvarát, s afelől is intézkedünk, hogy múzeumi tárgyakat láthasson a szemlélő. Már jelentkeztek is, akik segíteni szeretnének.
Itt említjük meg a szép és hasznos gondolatot pártolóik számára, hogy a falumúzeumnak nevet is lehetne adni, hiszen Sepsi­magyaróson számos jeles személyiség született, akinek emléke megérdemli, hogy rá essen a választás.
– Kié volt e ház, miért ilyen el­hagyatott?  – kérdeztük a nyolcvana­dik életévébe lépő Kovács Józsefet.
– Ez tulajdonképpen a Berde Imréé volt. Én jól ismertem, ’sze egy idősök voltunk, sokat beszélgettünk. Meglepett, amikor jött a hír, hogy megkötte a nyakát. Gyermekei is vannak, de nem élnek itt. Azoktól vásárolta meg az uzoni tanács. Azt nem kell búsulni, hogy mit tesznek bele, mert itt, a faluban elég sok régiség gyűl össze. A régi házakban a hiu (padlás – szerk. megj.) és az ágyak alja is azokkal van tele!

Falunap, ha sárgulnak a falevelek
– A falumúzeum megnyitójára fogják rászervezni a falunapot?
– Igen. Szeptember első hetének végén szándékozunk megtartani, amit aztán összekötünk más, a közösség életében jelentős eseménnyel is, például egy magyarországi település küldöttségének fogadásával, akik hajlanának arra, hogy testvérkapcsolatot alakítsanak ki Sepsimagyaróssal.
– Melyik ez a település, és hogyan jött létre a kapcsolat?  – kérdeztük Simon Lajost.
– Édesanyám, Simon Zsuzsa testvére a Torontóban élő Dancs Rózsa, a Kalejdoszkóp című folyóirat szerkesztője, aki baráti kapcsolatot ápol Mezőhegyes polgármester asszonyával. Tőlük jött a gondolat, hogy mindkét fél számára elsősorban lelki-erkölcsi hozadékot jelentene a baráti kapcsolat. Édesanyámmal el is látogattunk Mezőhegyesre, ahol megegyeztek a legszükségesebb teendőkben – mondotta Simon Lajos testnevelő tanár, aki Uzon községet fogja képviselni a közeledő Székely vágtán. Egyfajta helybeli lovas hagyományőrzés kezdeményezője és ápolója. Jelenleg tíz helybeli gyerekkel megkezdte a gyalogos harcművészetet, gyalogos, majd pedig lovas íjászatot. Saját egyesülete nevében már pályázott is e cél érdekében. Ha minden sikerül – mondotta –, a falunapon egy kis csapattal be szeretnék mutatkozni.
Simon Zsuzsa távollétében férje, Simon Miklós elmondta, olyan elképzelés is született, hogy a falunap alkalmával, amelyen jelen lesz a mezőhegyesi polgármester asszony is, a magyarósi igénylők helyben letehessék a magyar állampolgársági esküt. A Sepsima­gyaróshoz érzelmileg kapcsolódó értelmiségiek hisznek abban, hogy a falucska föld­rajzi, tájképi és más jellegű adottságai révén, ha az aszfaltút is valósággá lesz, vendégforgalom számára is vonzó települése lesz Alsó-Három­szék­nek. A folyamat már azzal is megkezdődött, hogy több tehetős család épített hétvégi házat itt. A Kanadából hazatért Gál Zoltán például Magya­rósra költözött, itt akar élni, telket vásárolt, és megkezdte egy szalmaház építését. Már az is érdekes ebben, hogy a ház az Amerika Hangja rádióállomás egykori munkatársának, Kóréh Ferenc­nek a szülőháza helyén épül!
Kérdezheti bárki: mi az a szalmaház? Szalmabálákból készült, kívül-belül agyagvakolattal burkolt épület, amelynek stabilitását faváz-szerkezet biztosítja. A szalma az épület falának, esetleg födémének fő alkotóeleme. A szalmaház építése nem terheli a környezetet, fűtési költsége minimális. Természetes szellőzése és hőtehetetlensége miatt télen-nyáron kellemes komfortérzetet biztosít. Környezetbarát épület, és utolérhetetlenül kicsi az ökológiai lábnyoma. A mezőgazdasági szalmabála építési célú felhasználása több mint százéves múltra tekint vissza.
Csodák csodája, hogy a százat alig meghaladó lélekszámú faluról egyre több a közérdekű információ. Ebből a célból kerestük a falu felelősét, Kovács Zsombort, de mivel az egész napos legelőtakarítást irányította, nem sikerült elérnünk. Ő az erdő-közbirtokosság elnöke is, meg a 128 lelkes református egyház gondnoka. Még visszatérünk hozzá.

Támad a vad
Néma az udvara a helybeli Fodor János-iskolának, ahol valamikor még 30-as létszámú osztályok is működtek. A jelenlegi helyzetnek nem volt nehéz utánanézni, ugyanis Sepsimagyarós egyetlen összevont I–IV. osztályának tanítónője, Gál Erika helyben lakik.
–  Tíz gyerek járt az óvodába és tíz az iskolába ebben az évben – mondotta. – A létszámmal nem lesz gond, emiatt nincs veszélyben a falu iskolája. Hozzám most öt elsős gyerek fog járni, az ősztől tizennégyen leszünk, az óvodában pedig nyolc kisgyerekkel foglalkoznak majd. Az óvónő Kónya Emese, aki ugyan uzoni, de itt él a nagymamája, kötődik a településhez. Kettőnkre bízta a falu a gyerekek nevelését, és mind a ketten lelkiismeretesen végezzük feladatunkat. Az iskolaépület állapota megfelelő. Sem a központi iskola, sem pedig az uzoni önkormányzat nem feledkezett meg rólunk. Sajnos, testvériskolánk nincs. Egyébként az emlékezésre és az alkalmi művelődési életre is nekünk van gondunk, minden jeles napot és eseményt az óvodával közösen műsorral köszöntünk.
A férj, Gál András mezőgazdasági gépekkel felszerelt farmerként műveli a családi földeket és a rászorultakét. Elmondta, hogy a tavaszi szárazság miatt eléggé gyengén mutatkoznak az őszi vetések. A tavasziak egyelőre szépek, de megjegyezte, hogy Magyaróson is nyugtával di­csérik a napot. Szárazságra itt nem lehet panaszkodni. Alantas és vizesebb a határ, s szárazabb időjárásban szebb itt a gabonaféle. Sajnos, nagyon sok a felhagyott terület, az ugar, s mint mondta, a történelmi határ „negyedének a negyede van csak megművelve, többnyire a juhok legelik”. Meg­csappant a szarvasmarha-, ellenben szaporodott a juhállomány. Meg­tudtuk, hogy négyen-öten rendelkeznek gépi felszereléssel, részben helybeliek, részben pedig a szomszédos településeken laknak, de itthon is földjük van, s ha úgy hozza a szükség, kérésre, itthon is kisegítik gazdatársaikat, akiknek nincsenek gépeik.
Sajnos, aki teheti, menekül a mezőgazdasági területektől. Ennek egyik oka a feltartóztathatatlan vadjárás és a pénzhiány. Sok a gyomos kultúra, drága a gyomirtó, támad a kolorádóbogár és a burgonyavész is, a permetlé pénzbe kerül! Vaddisznók – kevésbé az őzek és a szarvasok – az év legkülönbözőbb szakaszaiban kényükre-kedvükre pusztítják a határt. A nép jobbára tehetetlen, mert a határ három oldalról erdővel körülvett, és senki nem bízik abban, hogy az állam valaha is megtéríti a vadkárokat. Mint mondták, az csak papíron történik. A jelszó most az, hogy mindenki védje meg a terményét! A kutya közelében is kitúrta a vaddisznó a pityókát, bejön a kertbe is. Villany­pásztort is tettünk, hogy megőrizhessük a termést – mesélték. Tavaly a bekerített zöldségeskertben a paszuly zöld levelét lelegelték az őzek. Számukra nem volt akadály a kerítés.
Gyors lábakon vágtat a forró nyár, a vadak is teszik a maguk dolgát. Sepsimagyaróson sem tud megállni az idő.