Aki ugyanis magán-, társadalmi, netán országos ügyek értő és alapos intézése helyett csak öltözködik, úgymond, az kapható akár ámítók és csalók előtt is megnyitni ajtóit és kincses ládáit – hogy a nagy dán mesemondó, Andersen halhatatlan történetére utaljunk. Üres lelkivilágának kielégítése és társadalmi pozíciói megerősítése céljából semmi sem drága az ilyen számára.
Különben maga az öltözködő ember komoly „iparosnak” tünteti fel magát: szóból szövi szakadatlanul és fáradhatatlanul a nagyszerűbbnél nagyszerűbb, de láthatatlan ruháknak való kelméket. Úgy állítja be magát például, mint aki képes bármely kérdést teljes mértékben kimeríteni, mint akinek véleménye és ízlése közösségformáló, műveltsége egyenesen lélegzetelállító, számításaiban meg tévedhetetlen. Olyatén jár-kel vagy sürög-forog a mindennapok közhelyein, fórumain, mint aki szívén viseli a közügyeket oly mértékben, hogy már-már magánélete is elillan, mire élni kezdené azt. S csak úgy mellékesen, olybá tünteti fel magát, mint akinek bölcsessége utolérhetetlen. Általában és végső soron: feddhetetlen.
Ezek a „ruhadarabok” persze majdhogynem láthatatlanok és felfoghatatlanok az általa kisszerűnek és ostobának, földbutának tartott környezete szemében. Amelyek viszont láthatók kellene hogy legyenek, azok mindközönségesen szemfényvesztőek. Az ilyenek „rangos” rendezvények és fellépések, „komoly” bemutatók, „felemelő” megemlékezések és avatóünnepségek „nélkülözhetetlen” művek formáját veszik fel esetenként, melyek főszereplője vagy szerzője ki más lehetne, ha nem a „császár”, illetve ő áll mögöttük. Az „alattvalók” módfelett csodálják, az ártatlan gyermek pedig, ki megszólalhatna, s kimondhatná a nyilvánvaló igazságot, egyre ritkább.
Mindezekből kifolyólag aztán képzelhetni, egyesek erre még rá is játszanak, már távolról éreztetik, hogy hozzájuk felemelkedni, felnőni sem tud senki fia a környezetükből, mások játszmái viszont szöges ellentétben állnak az előbbiek stratégiájával, hozzájuk ugyanis nem lehet eléggé leereszkedni, mivel az illetők álnok módon oly alázatosnak tüntetik fel magukat, hogy az már alulmúlhatatlan egy közönséges, értelmes lény számára.
Az átláthatatlan játszmák, a körmönfont manipuláció s a kétszínű viselkedés miatt egyre nehezebb felismerni a meztelen valóságot, s kimondani nemcsak a valódit, hanem az igazat. Annál is inkább, mivel az öltözködő ember nem tévesztendő össze a hatalmat gyakorlóval, illetve az azt kiszolgálóval – ezeket felismerni mindenkor egyszerű feladat! –, távolról sem a gépezet működtetésében egykor nyílt szerepet vállalókra muszáj gondolni tehát, hiszen előbbi a letűnt rendszer idején is ügyködött közhelyeinken, mint ahogy ma sem feltétlenül a hatalmi elit körébe tartozik. Neki ugyanis szerepe szerint népközelinek kellett s kell lennie, nem távolodhat el úgymond az egyszerű embertől, sorsosaitól.
Testesítsen meg bármely típust is az ilyen, rendelkezik úgymond magához illő „udvaroncokkal”, akik a „császár” elvtelen dicsőítésében, kultuszának megteremtésében szorgoskodnak. S ilyen úton-módon végtére is rátalálnak a különböző rangok és érdemrendek, a díjak és kitüntetések, s felruházzák tudományos és kevésbé tudományos címekkel. Különben, ha igazi, megkérdőjelezhetetlen, kifogástalan minőségű lenne is a „kelme”, illetve a „ruha”, hogyha viselője nem mutatja magát a közhelyeken, s a kultuszcsinálásban érdekeltek hallgatnak, a jótállók meg tétlenkednek, nemegyszer akkor is elmarad a megérdemelt taps.
De hogy ezúttal az érdemtelenek számára láthatatlan és felfoghatatlan ruhánál maradjunk, emberünk azt gondolja, hogy annak viselőjét mint erkölcsi lényt már rég meg sem találni az elkészült ruhában. Mire elkészül ugyanis, viselője mint ember, arra teljességgel feloldódik, illetve nyomtalanul eltűnik kis magyar világunkban. Benne egy személyiség nélküli akárkit látni.