Aztán az egyik kanyarban észrevettek egy hatalmas márványkaput, amely egy arannyal kikövezett térre nyílt. A tér közepén egy kút állott, amelyből kristálytiszta víz csordogált. A kapuban egy férfi őrködött. A vándor odament hozzá, és megszólította: Jó napot. Miféle hely ez, hogy ilyen gyönyörű? Ez itt a mennyország, felelte az őr. Milyen jó, hogy a mennyországba jutottunk! Nagyon szomjasak vagyunk, mondta az utas. Lépjen be nyugodtan, itt annyit ihat, amennyit csak akar, így az őr, és a kútra mutatott. A lovam és a kiskutyám is szomjas, hangzott a válasz. Nagyon sajnálom – mondta az őr. Állatok nem léphetnek be ide. Az ember nagyon elkeseredett, mert rettenetesen kínozta a szomjúság, de nem akart egyedül inni. Megköszönte hát, és továbbment. Megint sokat bandukoltak fölfelé, és már teljesen kimerültek, amikor megérkeztek egy ócska kapuhoz. Mögötte poros földút volt, kétoldalt fákkal. Az egyik fa árnyékában hevert egy férfi, az arcát eltakarta a kalapja. Jó napot, köszöntötte a vándor. A férfi biccentett. Nagyon szomjasak vagyunk, én, a lovam és a kiskutyám, mondta a lovas. Van ott egy forrás a kövek között, szólt a férfi, és megmutatta nekik a helyet. Igyanak csak kedvükre. Az utas, a lova meg a kutyája odament a forráshoz, és sokáig ittak. Aztán az ember visszament a férfihoz, hogy köszönetet mondjon neki. Jöjjenek csak nyugodtan bármikor, felelte a férfi. Egyébként hogy hívják ezt a helyet? – kérdezte a vándor. Mennyország, válaszolta az őr. Mennyország? Az nem lehet! A márványkapu őre azt mondta, hogy az ott a mennyország! Az nem a mennyország, felelte a kalapos. Az a pokol. A vándor megdöbbent. Meg kellene tiltaniuk, hogy ők is ugyanezt a nevet használják, fakadt ki. Ez a tévedés óriási zűrzavart okozhat! Viszont nagy szolgálatot is tesz nekünk. Ugyanis ott maradnak azok, akik képesek elhagyni a legjobb barátaikat...”
Nos, ez a mese akár példabeszéd is lehetne. Mint ahogy valamiféleképpen az is a maga módján minden ilyen történet, még akkor is, ha nem tanmesének hívják. Ha visszaemlékszünk gyerekkorunkra, voltak olyan meséskönyvek, amelyek végén ott állt a tanulság. De ott lappangott ugyanez a nagyapó, nagyanyó által elmeséltekben is. Hányszor, de hányszor ismételtettük el velük vagy szüleinkkel ugyanazt a „sztorit”, ahogy ma mondanák. Vajon miért? Talán azért, mert nemcsak a cselekmény volt izgalmas, hanem valami olyat sugallt a kis buksinkban éhesen lapuló elménk számára az egész, amit igenis, újra meg újra hallani akartunk, öntudatlanul is. S mert talán a gyermeki őszinteségünk és igazságszeretetünk kívánta ennek a tiszta forrásnak az ízét újrakóstolni, habzsolva ízlelgetni. Hisz bennük mindig a jó győzött, szemben a mai élettel, a mindenkori valósággal. Mert aztán az élet megtanított ugye ennek az ellenkezőjére is.
Hogy most mégis előveszem a képzeletbeli polcról e csodálatos történetek tárának egy gyöngyszemét, annak egyszerű az oka: nem élhetünk nélkülük, erkölcsi tanításaik nélkül. Tudok olyan társaságról, mely ingyen osztogat Bibliát. Dicséretes tett. De nehezen veszik kézbe az emberek. Talán kezdjük inkább egy meséskönyvvel. Aztán, aki érti már a lényeget, vehet kézbe mást is…