Még 1897-ben Lukács László pénzügyminiszter a többrendbeli polgármesteri felirat eredményeként, valamint a nagyarányú elvándorlás mérsékléséért és a helyi munkaerő hasznosítására törekedve elhatározta, hogy Kolozsvár után Erdély második dohánygyárát Sepsiszentgyörgyön építik fel. Az új gyárépületek elkészültéig az ideiglenes szállásról a városi tanács gondoskodott. Így történt, hogy a gyár az akkor épült két emeletes bérpalotában lelt első hajlékára. Az új létesítmény több száz, főleg női munkaerővel kezdte meg a termelést. Időközben a dohánygyár telkén elindultak az építkezési munkálatok, melyeknek elnyeréséért többen is versenybe szálltak: Pap Dezső Sepsiszentgyörgyről, a Grünwald testvérek Budapestről, Rényi és Rotenstein Budapestről, Ince Lajos Nagyváradról. Végül a legelőnyösebb ajánlat révén Rényi és Rotenstein nyerte el a nagy beruházást. 1902-ben elkészült a kétemeletes raktár. 1903-ban felépült két egyemeletes pavilon, körülkerítették a hatholdas telket. A nagyarányú gyártelepítési és építési munkálatok a főépülettel fejeződtek be 1907-ben. A gyár frontja előtt hagyott széles járdát kettős sorban kaliforniai juharral ültették be. A vezetékes vizet a szemerjai erdőből, a dr. Bodor Tivadar ügyvéd tulajdonában levő Tetves-kút forrásából nyerték, és több kilométeres csővezetéken juttatták el az üzembe. A munkálatok 1910-ben kezdődtek, a vizet az udvaron lévő víztoronyba vezették. A szennyvíz betoncsatornán az Olt közelében lévő réten épített derítő medencébe került, onnan a megtisztított vizet a folyóba vezették.
Gerstner István igazgató szakértelmének, a képzett munkaerőnek, a minőségi követelmények betartásának és a jó szervezésnek köszönhetően a termékek mind belföldön, mind külföldön széles körű keresettségre tettek szert. Különféle szivarokat gyártottak: trabucot, britanicát, portoricót, kubai portoricót, magyar szivarkát stb. A munkások száma megközelítette a kilencszázat. Az alkalmazottak keresete fokozatosan növekedett. Az átlagkereset meghaladta a 800 koronát. A dohánygyárban betegsegélyző pénztár működött. 1913-ban például bevétele 20 163 koronát tett ki, kiadásai pedig 17 565 koronára rúgtak. Nem érdektelen a munkások nyugbérszabályzata sem, mely szerint 10 év után 200–350 korona nyugbér, de 40 év szolgálat után már akár 580–800 korona lehetett a juttatás. 1913-ban új szociális rendszert honosítottak meg. A munkások keresetükből hetenként tetszés szerinti összeget helyeztek letétbe, a Háromszéki Takarékpénztár az alkalmazottak könyvecskéinek kezelésére külön személyt foglalkoztatott. Ily módon a dolgozók egy év alatt 26 241 koronát takarítottak meg.  A takarékbetétek rendszerével Gerstner igazgató azt akarta elérni, hogy a munkások idővel annyit takarítsanak meg, amivel államsegély bevonása mellett munkáslakásokat, akár egész lakónegyedet építhessenek a gyár közelében, és így törzsgenerációk alkossák az alkalmazottak alaprétegét.
A dohánygyár megteremtése nem jelentette Gödri Ferenc polgármester iparfejlesztési törekvéseinek kielégítését. A vidék reprezentatív üzemének, a szövőgyárnak korszerűsítését is kezdeményezte. 1900-ban a gyárat működtető részvénytársaság az állandósuló tőkehiány miatt az osztrák Klinger céggel kötött bérleti szerződést, így újabb beruházásokra nyílt lehetőség. Hegedüs Sándor kereskedelemügyi miniszter 500 szövőszéket irányzott elő azok számára, akik bedolgozói munkát vállaltak. A gépeket díjmentesen osztották szét, mesterek szerelték fel, és olyan áru előállítására voltak alkalmasak, amely magyarországi piacokon kelendő lehetett. A Klinger cég kötelezte magát, hogy az 500 szövőasszonyt foglalkoztatja, nekik fonalat szállít, a megállapított munkadíjat kifizeti és a kész árut átveszi tőlük. 1901-ben a katonaság részéről kapott a gyár nagyobb megrendelést: nyári nadrág, blúz, kenyeres tarisznya és szalmazsákvászon készítésére, a Turul cipőgyárnak pedig vászonbetétnek való anyagot szőttek az üzemben. 1902-ben Klinger Heinrich 70. születésnapján 500 koronás alapítványt tett, melynek kamatait minden év szeptemberében szegények között osztották szét. 1903-ban jelentős beruházás útján bővült az üzem: kazánházzal, új gépházzal, emeletes kikészítő és mángorló épülettel, ványolóval és új emeletes szárító házzal. 1913-ban ifjú Nagy Elek kalapgyáros Háromszék vármegye gazdasági bizottságának felkérésére megszemlélte, és jelentést készített a vármegye ipari és kézműipari termeléséről. Benyomásai a szövőgyárral kapcsolatosan érdekesnek és elgondolkodtatónak tűnnek. A gyárban 700–800 munkást foglalkoztattak: „A tisztviselők mind idegenek, a gyárba csak a gyárossal egy nemzetiségű, sőt, egy valláson lévő egyének jutnak be, és boldogulnak. Ha tehát gyerekeinket ipari pályára szánjuk, arra kell törekednünk, hogy akár szövetkezeti, akár részvény- vagy betéti társaság alapján magunk pénzéből alapítsunk gyárakat, mert az idegen gyárakban csak idegenek nyernek alkalmazást.” A felvázolt működési szerkezet természetesen a tisztviselői és műszaki személyzetre vonatkozott, nem pedig a munkásokra, akik helyiek voltak.

(folytatjuk)