Apám egyik szabad pillanatában gondolt egyet, Brassóban felült a temesvári gyors első osztályára, keresett egy üres fülkét, végigfeküdt a padon, kalauz kollégája rázárta az ajtót, és másnap reggel kipihenten, de „szomjasan” becsengetett hozzánk. Megtehette, mert mint mondtam, mozdonyvezető volt, vasutasként teljes ingyenességet élvezett a Román Államvasutak vonalain. Sejtettem, hogy mi a számítása, ugyanis járt ő már nálunk látogatóban, nem is egyszer. Tudta, hogy ilyenkor a férjem meghívja őt egy kocsmába, és kedvére megitatja. Csakhogy Dorel épp nem volt otthon, így apám kénytelen volt velem tölteni az időt. És én – naiv gyermeke – elpanaszoltam neki, hogy nincs egyetértés közöttünk, mert férjem verekedik, nőzik, és azon gondolkodom, hogy elválok tőle. Eszembe sem jutott, hogy ezek a vádpontok apám erkölcsi értékrendje szerint nem számítanak férfias bűnöknek, kihágásoknak, hisz ő is épp így viselkedett családjával. Meg is kaptam tőle azonnal a felelősségteljes „apai” jó tanácsot!
Hát ide figyelj, Ellike! Te még egy ilyen férfit, mint Dorel, életedben nem kapsz! Gon­dolkozz el azon, hogy ez a harmadik férjed, és eddig egyikkel sem tudtál kijönni. Dorel egy... aranyember! Ha neked már ez sem tetszik, akkor kösd fel magad! Dögölj meg!
...Tehát: dögöljek meg! – apám szavai hosszú ideig visszhangzottak a fülemben. És hogy Dorel aranyember! Hát persze, hogy aranyember az, aki tisztességesen megitatja az apósát! Mellesleg én is úgy vetettem véget apám kényszeredett hangulatú családlátogatásának, hogy azt mondtam: itthon épp nincs semmi italom, amivel megtisztelhetném, de adok pénzt, és szaladjon le egy sörre, amíg Dorel hazaérkezik. Felcsillant a szeme, azonnal eltűnt a pénzzel, és nem is jött vissza...
Telt-múlt az idő, zajlott a megszokott családi rumli, és én egyre jobban összeomlottam. Azzal is tisztában voltam, hogy ha be is adom a válópert, még legalább két évig kell szenvednem – hivatalosan – ebben a házasságban, s eközben ügyvédet kell fogadnom, tárgyalásokra járnom, tanúkat szereznem stb.
Ami a legborzasztóbb, hogy nem tudtam kisírni magam, és tudtam, hogy ez nagyon baljós előjel. Még Moszkvában Marja Szaf­kina Ivanovna tanárnőm tanított arra, hogy lelki megpróbáltatások idején a sírás és erős fizikai fájdalmak esetében az ájulás egy csodálatos védekezési mechanizmus, mely menti az elmét a túlterhelődéstől, ha túllépünk egy határt. Fájdalomküszöb! Így hangzik a tudományos szakkifejezés, melyre mai napig emlékszem. És arra is, hogy tanárnőm és férje – aki szintén egyetemi professzor volt – milyen csupa szív és lélek emberek voltak.
Nem tudtam sírva fakadni, csak pusztítottam magam „szárazon”, és apám látogatása minderre rádobott egy lapáttal. Igen! Mindenért az én apám a hibás! Hát nem ő üldözte el édesanyámat? Ő döntötte koldusszegénységbe a családot! Ő ütlegelte nap mint nap a saját édesanyját, drága jó Vajna nagymamámat... Istenem! Ha nagymamám élne, most hozzábújnék, mint gyermekkoromban, kisírnám magam, és megkönnyebbülten továbbállnék.
A zsákutcából tehát, melybe belekerültem, nem láttam kiutat. Egy viharos hangulatú délutánon aztán annyira jutottam, hogy miután megetettem, majd felöltöztettem a kisfiamat – aki rövidesen álomba is szenderült –, én is ünneplőbe öltöztem, kifestettem magam, búcsúlevelet írtam és... megittam három skatulya Valiumot, ami erős idegnyugtató szer volt.
Odafeküdtem a heverőre gyanútlanul alvó, gyönyörű kisfiam mellé, és éreztem, amint úrrá lesz rajtam a szédület. Gyermek­korom derengett eszembe, az az emlék, amikor egy óvatlan pillanatban felkapaszkodtam halott édesanyám mellé a ravatalra, hogy vele aludhassak.

*

...Hát nem sikerült saját akaratomból „megdöglenem” apám jószándékú tanácsának sugallata szerint! Történt, hogy valami furcsa véletlen (Gondvise­lésnek nevezzem?) a férjemet korábban hazatérítette. Az üzenetet, hogy nem akarok többé élni, elolvasta, és mivel kisfiam is aludt, azt hitte, hogy őt is megmérgeztem. Idejében mentőt hívott! Az asztalon maradtak a Valium feliratú dobozok (erre az apróságra már nem terjedt ki a figyelmem), az orvosok ebből megtudták, hogy mit kell ilyenkor tenni, és gyomormosással megmentettek. Két hónapot töltöttem ezután a katonakórház elmegyógyászati osztályán a gyógyszerek és minden más kezelés okozta kábulatban. Pillanatnyi elmezavar, ez a diagnózis szerepelt a kórlapomon...
Több évtized távlatából, ha visszagondolok a történtekre, észre kell vennem, hogy minden pillanatnyi szerencsétlenségnek – ha túléli az ember –, előbb-utóbb megjön a maga pozitív hozadéka. Ugye furcsán hangzik? Nos, harminc évvel később a véletlen utamba hozott egy súlyosan elmebeteg asszonyt, és én – nővérként – vállalkoztam a gondozására. Bevallom őszin­tén: kezdetben fel sem fogtam, hogy mi okból, de hamarosan sikerült „asszonyközelébe” férkőznöm a betegnek. Átláttam minden gondolatát, éreztem cselekedeteinek zavaros motivációját, tudtam, hogy mit kell tennem, és tíz esztendei együttműködés eredményeként betegem, aki időközben barátnőm lett, visszatért a  „normalitás” világába, legalábbis a nagynevű pszichiáter, Augurlian professzor véleménye szerint. Olyannyira, hogy elhozhattam szülőföldemre, Kovásznára is, és koszorút helyeztünk Kőrösi Csoma Sándor főtéri mellszobra elé az áprilisi Csoma-napok alkalmával. Jelen volt a Duna TV, és ha bárki valami rendellenességet észlelt a kuvaiti hercegnő viselkedésében (mert róla volt szó eddig), kérem jelentkezzék. De most veszem észre, hogy túlságosan messzire tévedtem az időrendben!
Amikor tehát – öngyilkossági kísérletem után – kiengedtek a temesvári katonakórház elmegyógyászati osztályáról, nagynénémtől meghívást kaptam Budapestre: töltsem náluk a karácsonyt és a Szilvesztert is, természetesen a kisfiammal. Kezelőorvosom is jó ötletnek tartotta a környezetváltozást.
Pontosan emlékszem a dátumra: 1967. november harmadikán elhatároztam, hogy elfogadom a meghívást! Történt, hogy épp azelőtt pár nappal töltötte be fiam a négy esztendőt. Tortát készítettem, és idejében szóltam a férjemnek, hogy legalább erre az alkalomra jöjjön haza, mert utolsó (!) névnapot fogunk ünnepelni. A történtek ellenére nem figyelt fel az „utolsó” kifejezés nyomatékára, vagy ha fel is fogta, nem vette komolyan! Tény, hogy kisfiammal egy ideig türelmesen vártuk az apukát: a torta az asztalon, rajta a négy gyertya, mellette készenlétben a gyufa, hogy a négy lángot meggyújthassuk. A gyermek egyre türelmetlenebb lett, s ekkor én elindultam vele együtt a városba az apja után. Könnyen rá is találtunk; a Rózsakertben volt egy vendéglő, ott szórakozott egy nővel.
Kisfiam odaszaladt. Férjem fizetett, és rövidesen hazajött, de nem születésnapot ünnepelni. Megvert! Azt mondta:
– Ne merészelj többé utánam leskelődni, főleg ne a gyermekkel! Megértetted?
Ekkor ért meg bennem az elhatározás, hogy Budapestnél messzebb fogok menni. Megértettem: férjem odáig haladt a züllésben, hogy számára már saját, gyönyörű szép gyermeke sem szentség. Útlevélkérésemre október végén volt esedékes a válasz. Abban az időben a Securitate adta ki az útleveleket. A hivatal főnöke a mi tömbházunkban lakott, látásból ismertük egymást, de addig soha nem láttam őt egyenruhában. Fekete szemüveget viselt, és annak biztonsága mögé rejtőzve azt mondta:
– Én ismerem önt, doamna Elvira! Az útlevele elkészült, és holnap tizenegy órakor jöjjön a Sági utcába! Talál egy ilyen és ilyen épületet! Csengessen be! Ott veheti át az útlevelét...
Én előre sejtettem, hogy elvár valami figyelmességet. Azonnal átláttam, hogy mi okból adott nekem találkát egy lakóépületben és nem a hivatalban. Pénzt vettem magamhoz, ajándéktárgy is volt nálam, elmentem a Sági utcába, és becsengettem... Senki más nem volt a lakásban, csak ő egyedül. Egy üveg pezsgő az ebédlőasztalon és két ólomkristálypohár mellette...
– Tessék helyet foglalni! Maga milyen szép asszony! – mondta, és kezet csókolt. – Jó utat kívánok önnek! Itt van készen az útlevele is, de ezt meg kell fizetni...
– Én erre fel is készültem, válaszoltam. Van nálam készpénz! Ön mennyit akar?
– Nem kérek pénzt! Arra kérem, hogy koccintson el velem egy pohár pezsgőt, és vetkőzzön le.
– Dezbrăcaţi-vă! (Vetkőzzön!) Jól hallottam?
– Igen! Jól hallotta! Ha útlevelet akar, vetkőzzön le!
Hát erre a „természetbeni” fizetési eszközre őszintén szólva nem számítottam, de hirtelen feltaláltam magam:
– Őrnagy úr! Erről szó sem lehet! Én pár nappal ezelőtt még kórházi kezelésen voltam az ideggyógyászaton, és az orvosom szigorúan megtiltotta az ilyesmit. Megtörténhet, hogy rosszul leszek! Mentőt kell hívnia, és majd meglátja: mekkora botrányba keveredhet.
– Asszonyom! Ön határozottan nem néz ki idegbetegnek – mondta az őrnagy. – Ha nem hajlandó teljesíteni a kérésemet, akkor nem lesz útlevele! Tudomásunk van ugyanis rendezetlen családi életéről. A férje szigorúan titkos munkakörben teljesít szolgálatot, és önnek nem is szabadna külföldre utaznia. Mellesleg azt is számon tartjuk, hogy ön rendszeresen átjárt a határon és csempészkedett, de férjére való tekintettel nem buktattuk le...
Erre én határozott mozdulattal („csempész-hidegvérrel”) a szatyorba nyúltam.
– Itt van nálam egy színezüst evőeszköz-készlet! A szovjetektől hoztam. (Kinyitottam a kívül-belül gyönyörűen díszített dobozt, fénylett benne az ezüstholmi.) Ezt hajlandó vagyok önnek adni az útlevélért – mondtam. – Én budapesti rokonaimhoz szeret­nék átmenni karácsonyra a kisfiammal. Kezelőorvosom is jónak látja a kikapcsolódást. Ha nem hajlandó erre az alkura, akkor lemondok az útlevélről.
Felemelkedtem a székről. Az őrnagy bosszúsnak látszott, de megérthette: ha elszalaszt engem, akkor se pénz, se posztó. Gondolkozott, aztán rábólintott az alkura. Elővette az útlevelemet, én pedig átadtam neki az ezüstkészletet. Hazasiettem. Októ­ber vége volt, 1967-et írtunk.

Szökés, határokon keresztül
Otthon a csomagom már nagyjából készen állt. Fiam legkedvesebb barátja, egy hatalmas, faforgáccsal kitömött játékmackó is elő volt készítve, akkora volt, mint Va­lentin. November harmadikán ültünk fel a vonatra. Nagyon hideg volt már, fűtöttek a vagonokban. Lehúztam az ablakot. Valami technikai hanyagság miatt vastagon ömlött a gőz a szerelvény alól, s én a meg-megszakadó felhőn keresztül visszanéztem Temesvár­ra, melyet köszönés nélkül otthagytam. Ru­hám egyik oldalába belülre bevarrtam százezer lejt, mert én idejében mindent eladtam, amit el lehetett adni. A másik oldalon pedig egy kis zacskóban elrejtettem a bélés alá három gramm azonnal ölő mérget.
Ha elkapnak, beveszem a dózist, és kis­fiamat is magammal viszem a túlvilágra, mert nem akarok többé hazajönni, ahol engem biztosan börtönbe, a gyermeket pedig szociális otthonba fogják zárni... Ez volt a sziklaszilárd elhatározásom!
A vonat egykedvűen zakatolt az éjszakában. Valentin jóízűen aludt, a szomszédos ülőhelyeken is szunyókáltak az útitársak, de én egy cseppet sem voltam álmos. Évek óta nem tapasztalt energiát éreztem magamban. A szökés további „stratégiáján” gondolkoztam...

(folytatjuk)