Benedek Ágnes Sepsiszentgyörgyön szüle­tett 1985-ben, Kolozsváron végezte az egye­temet 2007-ben. „Nem is tudom pontosan, miért lettem színész. Már elég fiatalon sokat jártam színházba, sok előadást többször is megnéztem. Rég foglalkoztatott a színi gondolata, de az elhatározás talán akkor erősödött meg bennem, amikor Zakariás Zalán barátom megkérdezte: te nem akarsz színésznő lenni? Azt hiszem, jókor jó helyre tapintott ezzel a kérdéssel, mert én pont azt akartam. Igazából több dolog is érdekelt, például fotószakra is felvételiztem, de végül a színit választottam. Az egyetem elvégzése után Csíkszeredába hívtak, és mivel már akkor nagyon nehezen lehetett színészként munkát találni, örültem ennek a lehetőségnek. Négy évig voltam tagja a Csíki Játékszín társulatának, ahol több fontos szerepet is játszhattam, például Tóth Mancit a Lila ákácban, Ophéliát a Hamletben, Mytylt a Kék madárban, Julit a Liliomban, Reszlik Hajnalka Myrtillt a Finitóban, vagy Jolánt az Ibusárban, utóbbi egyéni műsor volt. Ezekért hálás is vagyok Parászka Miklósnak, Victor Ioan Frun­zănak és a partnereimnek. Megtiszteltetés volt számomra, amikor Bocsárdi hívott, ugorjak be az Yvonne-ba, és még jobban örültem, amikor a múlt évad végén felmerült, hogy ide szerződjek, de mégis kissé nehezemre esett átjönni, mert magánemberként egyre inkább Szeredához kötődtem. Jó volt újra Zalánnal dolgozni az Egy nyári napban (az egyetem alatt többször is dolgoztunk együtt), de a társulatot tulajdonképpen az Illatszertár alatt sikerült jobban megismernem. Ebben az évadban a legnagyobb kihívás talán az Ivanovban Szása szerepe volt, régi vágyam Csehov-darabban játszani. Úgy tűnik, a szentgyörgyi közönség kissé szigorúbb, mint a csíki, jobban meg kell harcolni azért, hogy elfogadjanak. Ezt részben azért érzem, mert itt nőttem fel, sokan ismernek, ezért bennem is erősebb a megfelelési vágy. Szerepálmom nincs, dolgozni szeretnék minél többet, minél igényesebben.
Derzsi Dezső Csíkszeredában született 1986-ban, Szentegyházán nőtt fel, 2010-ben végzett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. „Nem volt semmiféle különösebb motivációm arra, hogy színész legyek, egyszerűen így alakult az életem. Az egyetem után egy évig Budapestre szerződtem a KOMA társulathoz (a KOMA független társulat, főként iskolákban játszik. Tavaly Budapest tizenötödik kerületének önkormányzata lehetőséget biztosított számára, hogy a kerületben kulturális városterápiát – performanszok, drámapedagógia, gyermekek kulturális nevelése, klasszikus értelemben vett színházi előadások – végezzen). Az akkori lehetőségeket számba véve számomra ez volt a lehető legjobb arra, hogy elinduljak a pályán – majd ezt követően a szentgyörgyi színházhoz szerződtettek. Eddigi szerepeimből nem emelnék ki egyet sem, minden feladat újabb alkalom szembesülni önmagammal, az engem körülvevő világgal. Nincsenek szerepálmaim, az adott helyzetet, az adott pillanatot szeretném a lehető legjobban kihasználni. Egyetlen vágyam, hogy minden munkámat a lehető legtöbb energiával és a lehető legjobb tudásom szerint végezzem. A Tamási Áron Színház jelentősen meghatározta színházi ízlésemet, amikor Bocsárdi László elhívott ide, úgy éreztem, lehetőséget kapok arra, hogy a szakmát az általam elképzelt, lehető legjobb körülmények között tanulhassam, gyakorolhassam. Ez volt az első számú motiváció abban, hogy Szentgyörgyre jöttem, nehéz, de jó döntés volt. Nyitott és kíváncsi emberek közé kerültem, jó tagja lenni ennek a közösségnek. Az első évad feladataival elégedett vagyok, és magánemberként is nagyon jól érzem magam. Kicsit fura volt Budapest után megszokni ezt a várost, de mindig volt olyan élmény, amitől feltöltődtem.”
Kónya-Ütő Bence Sepsiszentgyörgyön született 1987-ben, első osztálytól tizenkettedikig zenét tanult (gordonkázott), majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színészszakán végzett 2011-ben. „Nagyon kegyetlen dolognak éreztem, hogy 17–18 évesen napi 6–8 órát kellene gyakorolni ahhoz, hogy valamirevaló zenész legyek, többek közt ezért is tértem át a színészi pályára. Később persze kiderült, a színészet sem könnyebb, de nem bántam meg a váltást. Nem nyilvánítom semmisnek zenei pályafutásomat, újabban inkább dj-ként vagy előadászenéket írva művelem. Kicsit féltem hazajönni, de nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget, igaz, kicsit nehézkes volt a beilleszkedés. Nincs olyan emlékezetes szerepem, melyről évek múlva is beszél a szakma – főiskolán ilyen nem nagyon lehet –, de Marie Jones Kövekkel a zsebben című, kétszereplős darabját és az Antigoné Kreón-szerepét sze­rettem az egyetemi évek alatt. A Tamási Áron Színházban a Trakhiszi nők Hüllosz szerepével nagyon megkínlódtam, még a próbafolyamat közepén sem éreztem semmi közöset abban, amit csinálok és ami én vagyok. Szentgyörgyön még mindig úgy érzem magam, mint egy turista, örülök, hogy folyamatosan új emberekkel ismerkedhetem. Nem szeretnék belefásulni a hétköznapokba, igyekszem elkerülni, hogy megszokott sémák szerint éljek. Dj-ként is azért lépek fel, hogy szabad időmben is lefoglaljam magam olyasmivel, aminek köze lehet az előadóművészethez, muszáj ezt tennem, mert félek, hogy ha nem mozgósítom állandóan magam, kisülök, ellustulok. Szerepálom? Egyszer szeretnék eljátszani egy gonosz figurát... Miközben máris rájövök arra, hogy igazi gonosz talán nincs is, mert amikor Kreónt játszottam, azt hittem, ő gonosz, de rájöttem, hogy neki van igaza, és ő a jó. Úgyhogy innen visszavezetve, nincs szerepálmom...”