Jobbágyok és zsellérek
A jobbágyok robotterhének listája szintén falvanként és földesuranként változott. Bodokon például hetenként két napot szolgáltak ökörrel, és április 24-től november 24-ig két napot gyalogszerrel. Altorján és Szentléleken nyáron az ökrös jobbágyok heti négy, télen pedig két napot szolgáltak. Zágonban a Haller-féle nemesi gazdaság száz jobbágya közül 21 szolgált három napot, a többi kettőt és egyet.
Szentdemeteren (Udvarhelyszék) az egyik nemesi gazdaság 22 jobbágya közül 14 heti két napot, nyolc hármat szolgált. Kelementelkén (Marosszék) hét jobbágy közül négyet két nap, hármat három nap terhelt. A kérdés levéltári forrásaiból az tűnik ki, hogy mégis túlsúlyban voltak azok a jobbágyok, akik hetente két napot szolgáltak. A szolgálmány mennyisége nem a volt földbirtok terjedelmén, hanem sokkal inkább az illető telken feküdt.
Egyáltalán nem mellékes szempont, hogy a jobbágyok többsége a birtokolt szesszió mellett kisebb vagy nagyobb terjedelmű allodiális földet és irtványt bírt, amelyért rendszerint taksát fizetett. Az úrbéres földért a közadózás terheit a jobbágy viselte, a falu költségeit is együtt hordozta a többi nem nemes réteggel, valamint a katonarendűekkel is, de jelentős volt az adózás alól kivett jobbágyok száma is. A székelyföldi jobbágyok helyzetében jelentős sajátosságokat is észlelünk. Ilyen mindenekelőtt az, hogy ezek földesúri dézsmát nem fizettek. Ezen a vidéken általában a jobbágy a földesúrral egyszerre gyakorolhatta a kocsmatartási, halászati és mészárszéktartási jogot. Más volt a közföldekhez való viszonya is, mint a vármegyékben, amennyiben a meg nem osztott közös erdőket és legelőket bőven használhatta. A székely jobbágyviszonyok sajátosságait a szolgálmányok terén elemezve először is azt látjuk, hogy a jobbágyföld terjedelméhez viszonyítva itt a robot sokkal nagyobb volt, mint a vármegyékben, az esetek nagyobbik részében feleakkora kiterjedésű telekért legalább annyi robotot tett, mint a vármegyei jobbágy. Ez — amint az úrbéri szakértő, Tóth Lajos írta — összefüggésben lehetett a tizedfizetés elmaradásával, valamint azzal is, hogy a viszonylagos túlnépesedés körülményei között az úrbéri viszonyok rendezetlensége lehetővé tette a terhek növelését a földesúr részéről. Ugyanakkor a fokozottan jelen levő patriarchális maradványok többletterhet is róttak a parasztság vállaira; úgy véljük, hogy a kalákázások igen elterjedt szokása valamilyen összefüggésben lehetett ezzel. S végül az a tény, hogy a jobbágyok Háromszéken és Csíkban együtt laktak határőr katonákkal, további megterhelésük forrása lett, amennyiben a katonai parancsokságok igen gyakran folyamodtak a fuvarozások és hírvivések alkalmával a jobbágyerőhöz. A székelyföldi jobbágyok sajátos viszonyait a legjobban mégis a székely örökséggel való kapcsolatuk fejezte ki. A jobbágyok egy része örökségi földön lakott. Ezeket gyakorlatilag ugyanolyan feltételek mellett bírta, mint más jobbágy az úrbéres telket, de jogi viszonya nem vált úrbéri jellegűvé, aminek rendkívül súlyos következményei a jobbágyfelszabadításkor mutatkoztak majd meg. Az 1819—20-as összeírásban a zsellérek nagy része inquilini és subinquilini név alatt szerepel, akiket a köznyelv házas, illetve házatlan zsellérként jelöl meg. Úgy véljük, hogy a házas zsellérek között két kategóriát kell megkülönböztetni. Először azokat a házas zselléreket, akik ,,zselléri illetőségként" bizonyos külső földeket is bírtak, azért adót fizettek, és szolgáltak, másodszor azokat, akiknek adó alatti külsőségeik nem voltak. A földet bíró (úrbéres) zsellérek száma kicsi lehetett. Ezek valószínűleg a hajdani örökös zsellérek utódai voltak. Jogi és anyagi viszonyaik, valamint a szolgálmányok tekintetében közelebb álltak a tulajdonképpeni jobbágyokhoz, mint a zsellérekhez. Erre vall az is, hogy a legtöbb esetben a közös erdőkhöz és legelőkhöz is úgy viszonyultak, mint a jobbágyok. A britoktalan zselléreknek kisebb-nagyobb belső telkük volt, de ahhoz külső birtok ,,zselléri illetőségként" nem tartozott. Ezek alkották a székely örökséges zsellérek zömét, függetlenül attól, hogy nemesi vagy katonai telken ,,ültek". A házas zsellér a szolgálatot a belső telekért tette, s az többnyire heti egy napból, esetleg évi 24 gyalognapszámból állt. A robotra fogott házas zsellérek közül is sokan béreltek külsőségeket, amiért külön szolgáltak, vagy pénzbért fizettek. A birtoktalan házas zsellérek sok helyen taxát fizettek, amiért taxalistáknak is nevezték őket. A házatlan zsellérek eléggé népes rétegének semmiféle belső vagy külső föld nem volt birtokában. Ezek a kolonusok vagy házas zsellérek házaiban laktak. A szolgálatot a lakásért s esetleg a bírt irtványföldekért meg a földesúri védelemért tették. A csíki és háromszéki zselléreknek egy másik rétegét a katonáskodó közszékelyek telkein lakók alkották, illetőleg Udvarhelyszéken és Marosszéken a szabad rétegek telkein lakók. Ezek nagyrészt a gazdasági zsellérek kategóriájába tartoztak. A belső telket s esetleg a használt külsőségeket szerződés vagy egyezség mellett bírták. Bár a régebbi irodalom nem is méltatta figyelemre őket, szerepüket mégsem lehet alábecsülni. I. Benigni határőrtiszt és statisztikus szerint egyes katonarendűek földjeit részes művelőkként vagy cselédekként ők művelték meg, s valahogyan a katonai rendszerbe is beletartoztak. A katonai parancsnokság meg is tett mindent, hogy e zsellérréteget katonai fegyelem alá hajtsa. Számukra a jobbágyfelszabadítás nem jelentett semmi gazdasági előnyt. A feudális függőségben élőknek viszonylag széles rétegét alkották az ún. praedalisták. Az általunk kutatott területeken ilyenek éltek Mikóújfaluban, Bükszádon, Előpatakon és Lügeten, a Gyimes-völgyben és máshol. Székelyföldi viszonylatban a praedalisták és szerződésesek száma 10 000 körül mozgott. Elnevezésük nyilvánvalóan a praedium szóból származik: praediumra települtekről vagy telepítettekről van szó. Ezért nevezték őket telepítvényeseknek is. Az említett falvak praedalistáinak helyzetét kutatva az derült ki, hogy tulajdonképpen a jobbágyok és zsellérek között elhelyezkedő rétegek alkották. Ezzel kapcsolatban talán nem érdektelen megjegyezni, hogy ők magukat a 18. században ,,szabad menetelű" zselléreknek nevezték. A földhöz való viszonyuk tekintetében az úrbéres zsellérekhez hasonlíthatók, anyagi viszonyaikat illetően viszont a jobbágyokhoz álltak közelebb. Általánosítani persze szerfelett nehéz, mert helyzetük falvanként nem éppen jelentéktelen eltéréseket mutat. A 13 000 holdas nemesi birtokon épült Mikóújfalu és Bükszád, valamint a gyimesi csángó falvak viszonyai külön tanulmányt igényelnek, amelyre itt nincs lehetőség. Végül megemlítjük a teljesen a társadalom perifériáján élő cigány zselléreket. Számuk elég jelentős lehetett, mert a földesúri gazdaságok szívesen telepítették meg őket, hiszen a legolcsóbb munkaerőt szolgáltatták. Az 1818—1820-as összeírásban hurubás, újparaszt, cigány zsellér elnevezés alatt fordulnak elő. Közülük kerültek ki a földesúri udvarok zenészei és kovácsai. A fentiek eléggé szemléltetik a székelyföldi agrártársadalom nagyfokú differenciáltságát. Erre tér ki az alábbi táblázat Imreh István számításainak felhasználásával. A székely társadalom szerkezete 1844-ben Társadalmi kategória Lélekszáma Százalékos részaránya Egytelkes nemes 19 560 6,29 Határőr katona 109 208 35,13 Szabad székely 53 530 17,22 Jobbágy 69 455 22,34 Zsellér 49 420 15,90 Taxalista polgár 405 0,13 Bányász 1700 0,54 Egyéb 7905 2,54 Összesen 311 183 100,00 A táblázat adatai szerint a népesség 6,29 százaléka egytelkes nemes, 35,13 százaléka határőr katona, 17,22 százaléka szabad székely. Mivel a határőr katonaság ugyancsak a szabad székelység kategóriájához tartozott, ez összesen a székely társadalom 52,35 százalékát tette ki, míg a jobbágyság és zsellérség együtt 38,24 százalékot alkotott. Ha összevetjük a fenti arányszámokat az 1750-es adatokkal, kiderül: az egytelkes nemesek száma 1,24 százalékkal fogyott, a szabad székelység mintegy 5 százalékkal szaporodott, a jobbágyság és zsellérség majdnem ugyanolyan arányt képviselt 1844-ben, mint 1750-ben. A székely társadalom tehát úgy érkezett el a forradalomhoz, hogy a népesség többsége elkerülte a személyi feudális függőségi viszonyt. A történeti Erdély társadalmában a Székelyföld sajátos helyet foglalt el. Erdélyben a szabadok aránya 36,49 százalék (és ez is rendkívül kedvező arány volt!), a Székelyföldön 52,35 százalék tartozott ehhez a kategóriához. Nézzük meg ezután a Székelyföld össznépességét. Székelyföld népessége Ismeretes, hogy mennyire ellentmondásosak és bizonytalanok az erdélyi népességre vonatkozó adatok. Az újabb kutatásoknak azonban néhány biztosabb számadatot sikerült tisztázniuk. A Magyarország történeti demográfiája című kiadvány a történeti Erdély lakosságát Acsády Ignác után, 1720-ban 806 221 főben jelöli meg. Bakács István 1767-re 1 291 795 főnyi népességet mutat ki a történeti Erdélyben és Észak-Partiumban, 1786—87-ben az első hivatalos népszámlálás viszont 1 517 800 főt. Vagyis 1720—1786 között 711 579 fővel, tehát 88,26 százalékkal gyarapodott Erdély lakossága; az évi átlagos növekedés 1,34 százalék (a természetes szaporodás és a bevándorlási többlet). Ha az 1720—1767 közötti időszakot külön vizsgáljuk, az évi növekedés arányát 1,28 százalékra tehetjük, míg 1767—1796 között 0,92 százalékot kapunk. A fenti arányszámok alapján az 1720—1786-os időszak 1,34 százalékos évi gyarapodása reálisnak fogadható el. Kérdés, hogy a Székelyföld népesedése hogyan alakult az általános erdélyi mutatókhoz viszonyítva. Feladatunkat megnehezíti az, hogy összehasonlítható népességszámot a Székelyföldre csak az 1767. évre tudunk számítani, de azt a II. József-féle népszámlálással nem lehet összevetni, mert a katonarendűek abból kimaradtak. Ezek miatt az 1767-es székelyföldi népességet csak az 1830-as kiszámított népességgel vethetjük össze. Elfogadva Bakács István módszerét, aki úgy jutott az 1767. évi 1 291 795 fős erdélyi népességhez, hogy a családszámot megszorozta a szokásos ötös szorzóval, az 1767. évi 37 145 családszám alapján 185 725 főben állapíthatjuk meg a Székelyföld népességét. Mivel az 1830. évi statisztika 331 329 főnyi népességet ad, azt látjuk, hogy 1767—1830 között a Székelyföld népessége 145 604 fővel, tehát 78,39 százalékkal, azaz évente átlag 1,30 százalékkal gyarapodott. Ez pedig nagyon közel áll az előbb számított erdélyi átlagos gyarapodáshoz. A népességnövekedés az 1830-as évtől 1846-ig folyamatos volt. A szék neve Év Növekedés 1830—1846 között 1830 1840 1846 abszolút számban százalékban
Aranyosszék 18 920 20 200 20 400 1480 7,82 Csíkszék 74 495 87 200 31 100 16 605 22,29 Háromszék 90 735 99 900 102 800 12 065 13,29 Marosszék 70 684 77 300 79 900 9216 13,03 Udvarhelyszék 76 495 83 000 85 300 8805 11,50 Összesen 331 329 367 600 379 500 48 171 14,54 A fenti táblázat szerint 1830-tól 1846-ig a Székelyföld lakossága 48 171 fővel, azaz 14,44 százalékkal gyarapodott. Ez évi átlag 0,90 százalékos növekedést jelent. A legkisebb gyarapodást Aranyosszéknél figyelhetjük meg (7,82 százalék). Ezzel szemben Csíkszék évi 1,39 százalékos népességnövekedést ért el az említett időben. Háromszék és Marosszék majdnem azonos ütemben gyarapodott, Udvarhelyszék viszont jóval kisebb mértékben növelte lakói számát. A különbségek mögött — ha a statisztikai tévedéseket most nem vesszük számba — helyi okok lehettek. Ezeket történeti kutatásokkal lehet felderíteni.
