Mikor aztán a tavaszi napocska kisütött a tajga fölött, és megolvasztotta a havat, mikor csörgedezni kezdtek az első patakocskák, felébredt a medve.
Kimászott a barlangjából, és egy fatuskóra huppant. Megdör­zsölte mancsával a szemét, nyújtózott egy nagyot, majd így dörmögött:
– No tessék! Már majdnem tavasz van, de még nincs mit enni! Most aztán mihez kezdek?
Nagyon éhes volt a medve. Nem is csoda: egész télen egy falatot sem evett. Elindult hát valami ennivalót keresni. Nem volt könnyű dolga! Körös-körül hó fehérlett, még egy zöld fűszálacska sem dugta ki a fejét.
Útnak eredt a medve az erdőben. Nagy éhségében jobbra-balra dülöngélt. Egyszer csak egy fatönk állta útját – alatta valami furcsa szerzet sürgölődött. Átnyalá­bolta a medve a tuskót, ki akarta dönteni, de nem tudta. Erős a fa, göcsörtös, kevés hozzá a medve ereje. Felüvöltött kínjában:
– Van itt valaki? Mássz elő azonnal!
A sárga fenevad előbújt a tuskó odvából – de hisz ez csak egy burunduk! Ő is átaludta a telet odújában, a gyökerek alatt. Nézi a kis burunduk: előtte áll a medve, a hatalmas, a rettenetes, és ordít.
Elcsodálkozott a burunduk.
– Mondd csak, bátyuska, mért vagy olyan haragos?
– Ez az éhségtől van nálam! – csikorgatta fogát a medve. – Egy falatot sem ettem egész télen. Nincs valami harapnivalód?
– Máris adom! – tüsténkedett a burunduk.
Avarillatú, édes gyökereket hozott az éléskamrából – még az ősszel gyűjtögette őket.
– Egyél, bátyuska! – kínálta jószívűen.
Evett is a medve, új erőre kapott.
– Köszönöm, pajtikám! – fordult jóllakottan a burundukhoz. – Kicsi vagy, de nagy a szíved!
Azzal megsimogatta a burunduk hátát. Óvatos volt, épp csak cirógatta, mégis csíkok maradtak az ujjai helyén.
Azóta hord minden burunduk csíkokat a hátán.
Ha megkérdi tőlük valamelyik állat: „Mondjátok csak, mitől csíkos a szőrötök?” – így felelnek:  „Attól, hogy a medve bátyuska megsimogatta a hátunkat.

Átdolgozta: Katonáné R. Katalin