Kezdetben minden anyuka pici falatokban adogatja a kicsi szájába az ételt. Később, a színes tányéron már nagyobb katonák sorakoznak, amelyeket a gyerekek maguk igyekeznek sorban bekapni, majd néhány éven belül természetessé válik a kés és villa használata.
Bárhogyan, csak egyék
Tömje bár két kézzel a szájába az ételt a pici akár négyéves koráig is, egészen biztosra vehető, hogy nagy korára megtanulja használni az evőeszközöket is. De nem mindegy, hogyan!
Nyilvánvalóan először a kanál, majd a villa, aztán a kés, és legvégül a kés–villa együttes használatára kerül sor. Ennek a tudásnak a megszerzéséhez bizony hosszú út vezet.
Sokakban egészen késő felnőtt korukig megmarad az a szokás, hogy a tányéron apró falatokra vágják fel az ételt, és így eszik meg sorban, miközben már csak a villájukat használják a művelethez. Jó ez így? – tehetnénk fel a kérdést, és nyilván sokan nem is találnak kivetnivalót ebben. No de azért a legtöbben nem szeretik ezt az evési stílust, aminek az a praktikus hátránya is megvan, hogy a felvágott étel hamarabb kihűl.
Bármennyire is kényelmes, csak az első pár alkalommal vágjuk apró darabokra az ételt a gyerek tányérján, aztán hagyjuk, hadd küzdjön meg maga a feladattal. Persze egyértelmű, hogy mindez életkortól is függ, és nyilván csak a nagyobbakra érvényes, mert sokkal inkább egyen katonánként a gyerek, mint sehogy.
Viselkedési forma, társasági lét
Az óvodán túl azonban már fontos, hogy a gyermeket szoktassuk meg a szépen evésre, a kés és a villa együttes használatára. De nem azért, hogy kivívjuk környezetünk elismerését, hanem mert így válik az evés természetesen könnyed viselkedéssé, élvezetté és szociális eseménnyé egyszerre, ami életünk során bizony fontos szerepet kap.
Mostanában, amikor az idő meghatározó tényező a mindennapokban, és nagyon odafigyelünk arra, hogy kivel és miként töltjük el, megnőtt az étkezés közbeni szociális érintkezés szerepe. Gyerekeink sem csak és kizárólag táplálkozásra használják az evéssel töltött idejüket, ragaszkodva ahhoz a régen szokásos mondáshoz, hogy magyar ember evés közben nem beszél, hanem éppen ellenkezőleg: ezt az időt is kihasználják a szociális érintkezésre és az információcserére.
Programot szervezünk, fecsegünk, megvitatjuk az előző esti filmet, véleményt mondunk a szomszéd asztalnál ülő párról, miközben el kell fogyasztanunk ebédünket. Fontos tehát, hogy ne erőlködjünk, magától értetődően helyesen fogjuk a kést-villát, szépen együnk, és közben oda tudjunk figyelni a többiekre is, mert különben kimaradunk a társalgásból.
Ezer apróság
Nem csámcsoghatunk, nem darabolhatjuk fel a rántott húst, nem lapátolhatjuk magunkba a levest anélkül, hogy fölnéznénk, nem szürcsölhetünk, és nem könyökölhetünk az asztalra – ezer apróság, de egyenként is elégségesek ahhoz, hogy kedvezőtlen benyomást tegyünk általuk a velünk szemben ülőkre.
A „régi szép időkben” bizonyos családokban a gyerekeket úgy tanították helyesen és elegánsan enni, hogy a hónuk alá egy-egy könyvet tettek, amit a könyökükkel szorítottak, nehogy kiessen. Így szokták meg, hogy a villával nem hadonászunk, vagy két könyökkel nem támaszkodunk az asztalra, és azt is, miként lehet minimális mozdulatokkal vágni a hússzeletből, majd elegánsan a szájukba tenni. Nem volt könnyű feladat, de a végeredmény igazán szép asztali viselkedés lett, ami rögzült, és amit aztán felnőttkorukban sem tudtak levetkőzni.
Ezek a dolgok maguktól vagy elleséses alapon nem működnek. Sokszor meg kell mutatni a gyerekeknek, és számon kell kérni a rendszeres gyakorlatot. Nekik teszünk jót ezzel, mert nagy korukra észrevétlenül is olyan gyakorlati tudás és viselkedéskultúra birtokába kerülnek, amelynek megléte magától értetődő, hiánya viszont kirívó, bántóan neveletlen benyomást kelt.
