A Szórványban élni – tudatos tervezés, lehetőségek című előadás-sorozaton Gergely István Tiszti, a Csibész Alapítvány elnöke, Batizán Attila, az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület vezetője, valamint a Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetest, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány elnökét helyettesítő Kolozsvári Tibor, az alapítvány tusnádi házának vezetője fejtette ki véleményét a téma­körben.
Gergely István Prófétai szórványlelkiség című eszmefuttatásában kifejtette, a szórványpróféta egyszerre élteti a jelent és a jövőt, s amikor egy nép küldetési méltóságát elveszíti, oda az önazonosság is. Ezt elkerülendő nagyon fontos, hogy mindenkori feladataink szemünk előtt legyenek, mind személyre, mind közösségre szólóan.
Batizán Attila úgy vélte, ma a szórványban olyan „őrállók” vannak, akikről Tiszti beszélt, akik jószántukból vállalták ezt a szolgálatot, ellentétben azokkal az időkkel, amikor egy-egy lelkészt büntetésből küldtek szórványvidékre. Az, hogy a szórványok megmaradnak, nem az őrállók érdeme, hanem az Isten kegyelme – hangoztatta. Hatéves, Hunyad megyei szórványlelkészi tapasztalatai alapján kijelentette, az itteni, székelyföldi széthúzást tapasztalva sokszor még abból élnek, amit ott észleltek, az ottani szeretetből.
Kolozsvári Tibor családjával, munkatársaival kilencvenhét alapítványi gyermeket nevel tusnádi otthonukban – „az a ház a sétányon, melynek ablakaiban sok a muskátli” –, mert „a gyermeket értéknek tartjuk, s az élet maga fontosabb az épületeknél, a halott dolgoknál”. De van harminc gyermekük Gyimesbükkben, ez egyben az ottani magyar iskola bizton­ságát jelenti, és ugyanez a helyzet a Temesvár melletti Zsombolyán is; s miközben 1997-ben Petrozsényben az érettségiző diákok mellett mindössze nyolc gyermek volt, ma már közel kétszázan tanulnak ott magyarul. Torockón viszont az idén egyetlen magyar gyermek sem született, pedig be kellene lakni az ottani patinás házakat. Úgy vélekedett, a szórvánnyal kapcsolatban sok az elkeseredettség, az ügyefogyottság, valahogy erősebben, lendületesebben kellene cselekedni.
Végül Gergely István szülőfaluja, Vice esetéről mesélt: míg gyermekkorában mintegy ezer magyar katolikus élt ott, ma már alig maradtak, ezért elhatározta, moldvai csángó családokat visz oda. Tiszti leszögezte: sokan vitatják, de ő maga az áttelepítés, az átcsoportosítás mellett teszi le a voksát, különben a még meglévő kis magyar öntudat is elvész. Újabb házat szeretnének létrehozni Csíkszent­mártonban moldvai csángó gyermekekkel, a meglévőknél pedig próbálnak munkalehetőséget biztosítani a „csibészeknek”.
Batizán Attila megjegyezte, az a tapasztalata, hogy azok, akik szórványba költöztek, sokkal hamarabb elrománosodnak, mint azok a magyarok, akik őshonosak, tősgyökeresnek számítanak e vidékeken. Szerinte Vajdahunyad pozitív példát jelent, a politikum, a vállalkozói és a civil szféra jól együttműködik. Kolozsvári Tibor úgy vélte, a közönnyel kell szembeszállni, azzal, hogy nem alapítanak családot, nem vállalnak gyermeket. A mi reményünk az – fejtegette –, hogy az alapítványunk által nevelt gyermekek megszeretik azt a vidéket, ahol cseperednek, és ott maradnak, családot alapítanak.