Mert félelemre a „válság közepette” (Fekete Zsolt), de a válság előtt és válság után is bőven van ok. A mai, a tegnapi, a tegnapelőtti ember is félt, a hatalomtól, a másik embertől – ember embernek farkasa –, és főként saját képzeletétől. Shakespeare, aki erről is úgyszólván mindent tudott, a Hamlet-monológban bámulatosan foglalja össze mindezt, hogy mitől is retteg, mitől is szorong az ember. Mitől félhet. „Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, / Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, / Utált szerelme kínját, pör-halasztást, / A hivatalnak packázásait, / S mind a rúgást, mellyel méltatlanok / Bántalmazzák a tűrő érdemet.” (Arany János fordítása) Amikor a kiállítás megnyitóján, a Magma hűvös pincehe­lyiségében, a fotográfiák között idéztem ezt a felkavaró Shakespeare-szöveget, már csak azért is, hogy ne saját szavaimmal mondjam el, mitől fél, félhet – hirtelen csend támadt a teremben, olyasféle csend, mint amit Fekete Zsolt vallomása szerint révületben Orbán Balázs hangjának vélt. Mindenki rádöbbenhetett: a díszletek, a lehetőségek változnak ugyan, de az ember esélyei nem. Fekete Zsolt a készülő fotósorozathoz írt bevezetőjében – ne feledjük, mindennek még nincs vége, egy folyamat közepén állunk – pontosan megfogalmazza, hogy mit akart, saját félelmeivel, szorongásával az örömet szerette volna szembeszegezni, megmutatni, hogy „a mindennapi élet többnyire nyugodt, szorongás nélküli felszabadult pillanatokból áll. Jobbára közvetlen környezetemben fény­képeztem embereket, derűs helyzetekben, mintegy ráhan­golódva a valóság kimért ritmusára, távol a látszatvilág nyüzsgésétől.” Meg kell állapítanunk – s ez akár dicséretnek is fölfogható –, hogy lényegében ez sikerült is, a megnevezett barátok történeteket sejtetnek (Legnagyobb hold. Beatrix Iklandon, vagy akár ennek az előzménye: Holdfogyatkozás. Beatrix és Dávid Iklandon stb.), mintegy beavatódunk a művész benső életébe, de ezek a történetek többnyire nem világosodnak meg, nem folytatják és nem is egészítik ki egymást, elvégre nem egy összefüggő regény képeit látjuk, egy elbeszélés fragmentumait, noha a hősök készen vannak, s mehetne akár erre is az egész, hanem egy elrejtett, letakart, titokban maradó történet szilánkjait, s ez kétségtelenül egyfajta feszült­séget gerjeszt, s az ajtón kidobott szorongás visszajön az ablakon, átüt a képeken, mint tépésen a vér, s a gyönyörűen fény­képezett erdélyi táj – mintha előző nagy vállalkozása, az Orbán Balázs nyomában újrafilmezett helyszínei térnének nyughatatlanul vissza – megfelelő díszlet, keret, lehetőség mindehhez. Ezért lesz ez a lazán összefüggő fotósorozat személyes vallomás is, Fekete Zsolt képe – a számtalan kisebb-nagyobb fotográfia végül egyetlen nyugtalanító képpé áll össze bennünk, s elkísér, velünk marad, nem illan el, nem esik a feledés áldozatául. A tatabányai bányatóról készülő, egy sci-fi film képére emlékeztető fotográfia utalások, idézetek, rámutatások nélkül, pontosan megmutatja, hogy félni van, amitől a zord valóságban is. Kívánunk tehát a folytatáshoz Fekete Zsoltnak további szorongásokat, melyeket – a félelem min­denekelőtt bennünk van, a képzeletünkbe vagyunk bezárva mindannyian – újabb gyönyörű fotográfiákkal szelídíthet.