Kiment az erdőre a kondás. Ahogy kiért, nemsokára megpillantott két szép suta őzet, le is puffantotta őket. Gondolta, nagyon jó lesz ez neki otthon, hazavitte magának.
Meg sem pihent, megint kiugrott az erdőre. Ott járkált, ott járkált, de nem látott egyebet, csak egy kis szarkát. No, azt megfogta, vitte a grófnak.
– No, te kondás, lőttél-e valamit?
– Csak egy kis szarkát hozok, de azt is alig bírtam megfogni, egy fél napig vadásztam rá.
– No, jó lesz ez is. Már régóta szerettem volna megtudni, meddig él a szarka, majd most kipróbálom.
Kalitkát hozatott a gróf, beletette a kis szarkát.
Élt az udvarban egy ember, akit a gróf nem szívelt, hát azt mondta neki:
– Ide figyelj, az lesz a gondod ezek után, hogy ezt a szarkát friss vízzel, étellel ellásd, a kalitkáját tisztogasd. Csak azt a szót ki ne mondd nekem, hogy megdöglött a szarka, mert nyomban felakasztatlak.
Búslakodott az ember, de azért őrizte a szarkát, etette-itatta, tisztogatta a kalitkáját. Mindent megtett, csak hogy a szarka el ne pusztuljon. Telt-múlt az idő, hát egyszer felfordult a szarka. A szerencsétlen ember csak ült nagy bánatosan, nem tudta, hogy menjen a grófhoz. Meglátta a csalafinta kondás.
– Miért lógatod a fejed?
– Nagy az én bánatom: megdöglött a szarka, és ha kimondom ezt a szót a grófnak, a fejemet veszi.
– Ide figyelj: megér neked kétszáz forintot, ha elmarad az akasztásod?
– Meg bizony.
– No, adjál kétszáz forintot, és a hajad szála sem görbül meg, elintézek helyetted mindent simán.
Kereskedett az ember a zsebében, odaadta a kondásnak a pénzt. Ment aztán a kondás a grófhoz hamarjában. Amikor az ajtóhoz ért, bekopogott.
– No, mi van, kondás?
– Baj van, tisztelt gróf úr, nem eszik a szarka.
– Nem?
– Se nem eszik, se nem iszik.
– Akkor mit csinál?
– Fekszik.
– Fekszik? Mozog talán, vagy röpköd?
– Se nem mozog, se nem röpköd.
– Te szamár, hisz az akkor meg van dögölve!
– Hej, gróf úr, maga mondta ki, hogy döglött, hát nem lesz akasztás!
– Hát nem, a szavamat megtartom. De most már tudom, meddig él a szarka: míg meg nem döglik.