A Csodák szigetén zeneszóra indult be a telt házas Olimpiai Stadion ráhangolása, a stadion játékterén, jellegzetes angol tájban lovak, bárányok, ludak élték világukat, odébb fociztak, tollaslabdáztak, kriketteztek, rögbiztek a fiatalok. Pontosan 23 órakor (a mi időszámításunk szerint) elkezdődött a visszaszámlálás, majd a Francia Körverseny idei győztese, Bradley Wiggins harangkongatása (a bajnok egy 23 tonnás harangot szólaltatott meg – a világ második legnagyobb harangját, az első megcsonkulva ott pihen a moszkvai Kreml területén) jelezte, hogy kezdődik a megnyitóünnepély, mely tizenhárom részből állt össze, és Nagy-Britannia történelmének bemutatását tűzte ki céljául, felelevenítve a brit emberek kreativitását, termékeny szellemiségét, nagy­lelkűségét. A postakocsin érkező Kenneth Branagh egy mérnök emlékét elevenítette fel, egy mérnökét, aki az angol hidak, alagutak, vasutak építője volt, akinek nevéhez fűződik az ipari forradalom, mely átalakítja a tájat, az embereket... gyárkémények emelkednek a magasba, tiltakozók népes tömege jelenik meg... Az emberiség, így az angolok is sodródnak a világháborúk felé... A csaták elesetteinek hamvai fölé pipacsok nőnek. A két világháború után újraéled a világ, Nagy-Britannia. A háttérben feltűnnek az olimpiai karikák, biztosan emelkednek a magasba, majd összefonódnak, és aranyesővel árasztják el a stadiont. Szép látvány, felemelő.
A stadionban feltűnik II. Erzsébet királynő – James Bond filmsztár „hozta a stadion fölé, és eresztette le ejtőernyővel”) – és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Jacques Rogge. A játéktéren már hozzák is Nagy-Britannia zászlaját, felcsendül a himnuszt éneklő gyerekkórus hangja. A távolban feltűnik az olimpiai lángot hozó csónak, sebesen szeli a hullámokat. Bent, a stadionban azokra emlékeznek az Ima Istenhez keresztény himnusszal, akik már nem lehetnek közöttünk. A szívekhez szóló Maradj velem akkordjainak elhangzása után megkezdődik a sportolók bevonulása. A sort az ókori olimpiák hazája, Görög­ország küldöttsége nyitja – Magyarország a nyolcvannegyedik, Románia a százötvenkettedik –, és a házigazda Nagy-Britannia zárja legnépesebb (556) csapatával. Míg elhelyezkednek a nemzetek, tűzijáték, zene színesíti a stadion hangulatát. „Kerékpáros galambok” érkeznek, s tiszteletkörük után távoznak a stadionból, ők a béke galambjai.
Sebastian Coe, a szervezőbizottság elnöke köszönti a résztvevőket, majd Jacques Rogge, a NOB elnöke mond köszönetet az angoloknak a kemény munkáért, gratulál a részvételi jogot szerzett sportolóknak, majd felkéri II. Erzsébet királynőt, hogy nyissa meg a játékokat. A királynő a mikrofonhoz lépve mondja: A londoni olimpiát megnyitom. A királynő az első az olimpiák történetében, aki két olimpiát nyithatott meg – az 1976-ost és a 2012-est. Kö­vetkezik a olimpia ötkarikás zászlójának – a zászlóvivők között sze­­repelt a maratonfutó etiópiai Haile Gebrse­lassie és az ökölvívók „legnagyobbja”, az amerikai Muhammad Ali –  felvonása az olimpiai himnusz akkordjainak kíséretében. Ezt követően Sarah Stevenson esküszik fel a sportolók sportszerű, tiszta küzdelmére, a bírók esküjét Mik Bazi mondja el.
Lassan-lassan elérkezik a pillanat, hogy megtudjuk, ki lobbantja fel a lángot, és hol fog lobogni a játékok tizenhat napján át. A hagyományoktól eltérően nem egy vagy két legendás hírű sportoló, hanem hét tizenhat-tizenkilenc éves fiatal gyújtja meg a lángot. A hét fiatal – Callum Airlie, Jordan Duckitt, Desirée Henry, Katie Kirk, Cameron MacRitchie, Aidan Reynolds, Adelle Tracey – hét brit olimpiai bajnoktól – Lynn Davies (távolugró), Duncan Goodhew (úszó), Kelly Holmes (középtávfutó), Mary Peters (öttusázó), Shirley Robertson (vitorlázó), Daley Thompson (tízpróbázó) és Steve Redgrave (evezős) – vette át a fáklyát, hogy aztán közösen gyújtsák meg az olimpiai lángot. A kandeláber most a stadion játékterének közepén áll össze, a részt vevő országok létszámát tükrözve, 204 rézsziromból. Szen­zációs tűzijátékkal és Sir Paul McCartney előadásával ér véget a XXX. nyári olimpiai játékok megnyitója.