Ketten baktattunk pár méterrel mögötte, ő rámutatott a bozótra, és már inalt is visszafelé, kiabálva, hogy maradjunk a helyünkön, mert ösztönösen hátraléptünk. Próbáltuk egyszerre a terepet is figyelni és a hátul jövőket is figyelmeztetni, amikor két lábra emelkedett a medve, és szemügyre vett minket. 35–40 méterre lehetett, felderítőnk futott, mi meg csak álltunk és néztük, hogy milyen kopott gúnyája van őméltóságának – és milyen kerek a füle. Aztán mire meggondoltuk volna, hogy mit kellene ilyenkor tenni, a medve megoldotta a nehéz helyzetet: hátat fordított, és elhúzott, csak úgy hullámzott mögötte a lomb. Okosan döntött, mert mi nem tudtunk volna úgy szaladni a mindenfélével benőtt irtáson... Az utánunk el-elmaradozó társaság (hja, más is szereti a málnát) már csak a hűlt helyét nézhette elhűlten. És rögtön megszületett a vicc:
Utolsó mondat a Hargitán: ki az a tökfej, aki bundában jár málnászni?
Volt valami 30 fok. Meleg. De az a lejtő is, ahol aztán megkerült az elveszett jelzés (miután visszafordultunk)... Viszont most már ismerjük az utat, és mindenkinek el tudjuk mondani: ahol a Mackóházi ebédel, ott eltévedtél...
Okulva az eseten annyit üvöltöttünk/énekeltünk (a műfajról a vélemények megoszlanak) merő elővigyázatosságból a továbbiakban, hogy minden elmenekült az utunkból – medvenyomokat ugyan láttunk még (frisset is), de állatból még bogarat is alig. Hazafelé – már a Madarasi Hargitáról jövet – elképzeltük magunknak, ahogy a medvék a bokrok tövében kuksolnak fülükre szorított manccsal, pokolba kívánva minden zajongó kirándulót... Utólag persze lelkifurdalásunk van emiatt, tehát ha valaki ismer barátságosabb, és csak a medvék riasztására alkalmas módszert, kérjük, ossza meg velünk, zamatos málnák gazdag lelőhelyéért cserébe.

Demeter J. Ildikó

Ui. A történethez csak rajzot tudunk mellékelni, mert a főszereplők nem várták meg a fényképezőgépek előbányászását...