Úgy néz ki, a nap nemcsak a termést, de az emberek józan eszét is kiszívta. A kereskedelmi tévék által jól irányított népbolondító, nacionalista hangvitelű szövegek mellett egy általam nagyra becsült, kitűnő színésznek tartott román értelmiségi is kirohant a magyar távolmaradás ellen a népszavazás ügyében, és nyomdafestéket nem tűrő, alpári hangon illette közösségünket (mintha egyetlen román nemzetiségű sem maradt volna otthon). Nem ilyennek ismertem meg a 21. század román értelmiségét.
De ami a gondolatok mögött van, az már sokkal több, mert az már agymosás jellegű. És én – immár hatvanhárom évem hajnalán – unom, rettenetesen unom, hogy Erdélyben minden veszteségért a magyar a hibás. Miért lennék én az oka a politikai kudarcnak, miért vagyok én az oka, hogy a koncért vívott csetepaté demagóg szócséplésbe fulladt? Még az ötéves tervek számára is jobban sikerült szlogeneket találtak ki, mint amivel meg akartak bennünket fogni... Ki tudott ilyen sületlenséget kitalálni? „Vrem o ţară ca afară!” Hát Istenem, senki nem néz a térképre, nem csak nyugat van, dél is létezik: Szudán! Ez kellene nekik, vagy Szíria talán? Döntsék el a politikusok végre, mi kell ennek a népnek. Nem pártharcosok akarnak lenni, élni akarnak. Tisztességes életkörülményeket, biztonságos jövőt szeretnének a gyermekeiknek, és ezt nemzetiségre, pártra való tekintet nélkül.
A „nagy harcban” viszont mindkét fél megfeledkezett a népről. Lehetséges, hogy Bukarest is ezért maradt távol? És még sorolhatnám a többi nagyvárost. Ott viszont nem él sok „bűnbak”, és így egyszerűbb, nem kell magunkba nézni, magunkba szállni, hiszen ott vannak a magyarok, mindenért őket kell felelősségre vonni. De meddig?
Nem hiszem, hogy Isten egy-egy népet minden nemzeten felülinek teremtett volna, hibátlannak, vétlennek. Nem tartom kizártnak viszont, egy-egy helyre több szürkeállományt juttatott. Egy emberségesebb lét, a normális együttélés érdekében néha nem árt, ha az ember használja az eszét, nem csak a száját.
KEREKES MÁRIA