A hatalmas ablakon át varázslatos kilátás nyílt a decemberi napfényben fürdő trieszti öbölre. Hogy 1967. végét írjuk, azt csak onnan tudtam, hogy két nappal azelőtt még karácsony volt, amikor csirkecombot és almástésztát kaptunk. Hónak nyoma sem látszott odakint.
Maresal Marino – így szólította a titkárnője azt a jóvágású urat, akinek íróasztala előtt álltunk – a fal mellet levő műbőrkanapéra mutatott: Foglaljanak helyet!
Nem jött, hogy higgyek szememnek-fülemnek! Bőrrel fedett kanapén ülni?! Három nappal azelőtt még egy robusztus tölgyfaszékre kellett helyezkednem, kezeimet hátul hozzábilincselték, és tűt ütöttek a körmeim alá. Két bedagadt ujjamra pillantottam. Aztán eszembe villant megtépett hajam, kiütött felső fogam (zavarta a hézag a kiejtést, sziszegve beszéltem). Egy hónapig alig párszor nézhettem tükörbe. Ruhámból, melyet aznap reggel vehettem ki a raktárból, penészszag áradt. Nos, a nők, főleg ha férfiember színe elé kerülnek, kényesen vigyáznak az ún. „imázsra”. És Maresal Mari­no bizony alaposan megvizsgált: tetőtől talpig, aztán mélyen a szemembe nézett.
– Va bene, Signora! (Na rendben, Asszo­nyom!) Ön az a rettenetes szovjet kém? Nem így képzeltem el! – mondta, és mosolygott. – Coraggio! (Bátorság!) Foglalja­nak már helyet! Megkínálhatom egy kávéval?
Meg sem várta a választ, szólt a titkárnőnek, hogy valami édességet is hozzon a kisfiúnak.
Mindent értettem, de frissen szerzett olasz „nyelvtudásom” bizony lebénult. Merészkedtem valahogy elhelyezkedni a luxuspamlagon, kisfiamat és a mackót magam mellé vettem, és arra gondoltam, hogy csodálatos dolog a szabadság! Eszembe jutott, hogy karácsony estéjén a nyomozótiszt mivel szédített.
– Asszonyom! Köpje be nyugodtan a Távárisokat! Mi úgy elhelyezzük önt a nyugati világban, hogy senki sem találja meg. Biztonságát, nyugalmát, anyagi jólétét (!) is garantáljuk.
...Visszazökkentem a valóságba, mert hozták a kávét. Sikerült úgy-ahogy olaszul megköszönnöm. Ilyen csodálatos illatot mikor is éreztem utoljára? De ekkor már nem bírtam tovább cérnával: sírásnak eredtem. Erre Valentin is hüppögni kezdett, kezében a csokis nápolyi szelettel. Maresal Marino, a Campo di refugii (menekülttábor) parancsnoka engem, a titkárnő pedig fiamat próbálta vigasztalni. Csak napokkal később sikerült valahogy elmesélnem nekik, hogy mitől omlottam össze.
                                                                  ***
Bácskatopolyán, ama szégyenletes „esküvőmön” ittam utoljára kávét. Sanyika kereszt­anyja volt a ceremóniamester, az esküvői „estebédet” – mert bizony már sötétedett, novemberi délután volt – ő szervezte, természetesen az én pénzemen. Tyúkhús­leves volt, utána finom csirkesült krumplipürével, tészta, kávé és... bor. („Csirkefogók” esküvőjéhez ez a csirkeétel valóban illett!) A paplak ebédlőjében terítettek asztalt, bőségesen maradt min­denből, azt a plébános úrnak hagytuk, aki meg is köszönte. Idős ember volt már. Nem hinném, hogy még életben van, ezért maradjunk a jóhiszemű hipotézisnél: a papnak fogalma sem volt, hogy jégre vittük. Annál is inkább, mert az oltár előtt esketett minket. Tehát: Bácskatopolyán ittam az utolsó kávét...
                                                                    ***
...De szavamat ne felejtsem! Hogy a trieszti menekülttábor parancsnoka szédületesen magas, marsalli rangot viselt, azt nem hinném. Feltételezem, hogy ez volt a mókás titulusa, melyet  rendkívül kedélyes, népszerű, közvetlen ember lévén, bölcsen eltűrt.
A parancsnoki irodából elkísértek minket a regisztrációra, ahol tábori igazolványt kaptunk, majd onnan a szálláshelyünkre vezettek. Kétágyas szobába helyeztek el, minimális volt a berendezése, de az ablakból messzire láttunk, és a nagyvárosi panoráma hatalmas élmény, újdonság volt kisfiam számára. Innen a pénztárhoz vezettek minket, ahol pár száz líra „zsebpénzt” vehettünk fel, aláírással. A koszt és kovártély ingyenes, hozták tudomásunkra, de aki akar, dolgozhat: havi ötezer líra minimálbérért. Felcsillant a szemem! Aznap reggel ugyanis, amikor megtudtam, hogy szabadon engednek, tehát amikor a rabruhát leadtam, tárgyaimat átvettem, és aláírtam a „leltárt”, akkor közölték, hogy a 2500 lejemet és a mérget is hivatalosan elkobozták. Amikor a bundát magamra öltöttem, észrevettem, hogy a bélését szerteszét bontották. (Valami térképet kerestek, faggattak is eleget, hogy hová tettem, erről el is feledkeztem beszámolni.) Visszakaptam a szovjet karórámat is. Állt, de ezen nem csodálkoztam. Hanem amikor felhúzni próbáltam és a mechanizmus nem akart mozgásba lendülni, megértettem, hogy kibontották, „leellenőrizték”, tönkretették.
Feltétlenül egy új órát kell vásárolnom! A legolcsóbbat! Továbbá tűt és cérnát, hogy a bundám bélését újravarrhassam, ez fordult meg a fejemben, amikor pénzt éreztem a zsebemben. Még szobánk ablakából lemutattak az udvarra, hogy ott, a kerítés tövében, a sarokban működik egy butik, ahol kávét, cigarettát, képeslapot, édességet meg ilyesmit lehet vásárolni. (Értesítenem kell nagyszüleimet! Ne felejtsek képeslapot venni! – villant az agyamba.) Lekísértek az ebédlőbe is, ismerkedtünk a helyszínnel, majd magunkra hagytak. Megmosakodtunk, és mivel a Nap állásából úgy éreztem, hogy kezdődik az ebédidő (rettenetes volt a szabadság karóra nélkül!), lementünk ebédelni, valami ünnepi finomság reményében. Majdnem sírva fakadtam: makaróni volt, paradicsomszósszal...
A továbbiakban a Gondviselés közreműködését érzem abban, ami történt. Kisfiam elálmosodott. Lefektettem, és miután elaludt, leszaladtam a butikba. Két trieszti képeslapot kértem, hozzá bélyeget Romániába, és ekkor jutott eszembe, hogy írószerem sincs, tehát golyóstollat is kértem, aztán kiválasztottam Valentinnek egy tábla csokoládét („Orso polare”, Jegesmedve felirattal, fehér csokoládé volt). Nos, összeszámolja a kiszolgáló a fizetnivalót, és én erre el is sápadhattam, mert rám kérdezett a hölgy: Rosszul érzi magát, Signora? Valahogy kimekegtem, hogy rendkívül kevés pénzem van. Nos, csak 2x55 = 110 lírába került a két képeslapra a bélyeg. Közel harminc líra volt a két színes képeslap, ha nem tévedek, tizenkilenc a golyóstoll, és hadd ne emlékezzem vissza, mennyibe került a csokoládé. Azt azonnal megköszöntem és visszamondtam, aztán az egyik színes képeslapot átalkudtam egy közönséges, papír postalapra, majd fizettem. Könnyeimet nyelve felszaladtam a szobába, de félúton megtértem, és megvettem a csokoládét is. Istennek hála, nem a gyermekkel indultam bevásárolni! Ha meglátta volna azt a szédítően színes (nyugati) felhozatalt, nem tudom, hogy mit hazudozhattam volna neki össze-vissza. Valentin ugyanis, amit meglátott, feltétel nélkül megkapta Temesváron.
– Egy ház árával a zsebemben indultam világgá, s most itt állok ismét koldusként, mint gyermekkoromban, amikor Vajna nagymamával mezítlábasan, a hátunkon húztuk haza a tűzifát a csereerdőből, a Szegé­nyek árkából. Hát kellett ez nekem? Hát nem igazat mondott a nyomozótiszt karácsonykor?
– Asszonyom! Maga fejre állítja a nemzetközi kémelhárítást! Amit állít, az a magasságos képtelenség!
                                                                   ***
Az ejtőernyő nyitásának pillanata előtt a szabad zuhanás rémülete – mely gyakorlás után már szabadságélménnyé nemesedik – keveseknek adatik meg. (Tanítani kellene az iskolákban.) Szabadeséskor súlytalansági állapotba kerül az ember. Emiatt a szív rúg egy nagyot, majd összevissza kalimpál, és közben aritmiába ugrik a légzés is. Agyunk szürkeállománya nem nehezedik többé a koponyaüreg belső falára, és felszabadul a benne oldott nitrogéngáz. Az elme úgy reagál a szokatlan feladatra, hogy szédületes sebességgel pergetni kezdi életünk addigi filmjét és keresi a „déjà vu” (már láttam valahol) tapasztalatot vagy élményt. A szabadon zuhanó ember előtt megjelenik a gyermekkor minden öröme és szomorúsága, mely nyomot hagyott a memóriában, majd a felnőttkor összes észben tartott eseménye, egészen a zuhanás pillanatáig. Az elme szédületes sebességgel pörgeti a „filmet”, és keresi a megoldást...
Valahányszor arról kell beszélnem, hogy mi történt a trieszti fogdában karácsony szentestéjén, mindig úgy érzem, mintha zuhannék. A sírástól kábultan kisfiam mellett feküdtem az ágyon. Arra riadtam, hogy lépteket hallok a folyosón, az őr behelyezi a kulcsokat a zárba, majd nyílik az ajtó. Lámpagyújtás! A hirtelen vakító fényben egy téliesen öltözött, civil kinézetű férfi lépett a zárkába. Én azonnal „zuhanni” kezdtem! Igen! Elérkezett a lélektani időzítés pillanata! A gyalázatosok karácsony estéjén jönnek, hogy elvegyék tőlem Valentint – pörgött az elmém.
– Nem adom! Nem hagyom a gyermekemet! – sikoltottam, és a vaságyra vetettem magam, hogy testemmel eltakarjam. – Inkább megfojtom a gyermeket! Aztán vihetnek! Fel is akaszthatnak!!
Románul, oroszul ordibáltam, az őr olasz volt. Hogy mit kiabálok, nem érthették, de másnap elárulta az őr, hogy nem mert közelebb jönni. (Híre ment, hogy a kollégáját megharaptam.) Elképedve álltak az ajtóban. Aztán amikor én elcsendesedtem, bekövetkezett a képtelenség. A civil férfi mosolyogva (!), udvariasan (!), magyarul szólt hozzám.
– Bocsánat, hogy felijesztettük az álmából, asszonyom!
Talán be is mutatkozott, de én olyan rémületben voltam, hogy nem tudtam odafigyelni. Valentin is természetesen felijedt, sírásnak eredt, erre az úr elővett egy doboz karácsonyi csokoládét. Amikor szemmel láthatóan megnyugodtunk, az őr kiment, magunkra hagyott minket. Felébredt bennem a háziasszony: hellyel kínáltam a vendéget, s közben szabadkoztam, hogy nagy a rendetlenség.
– Ön, ha jól értettem, magyar? – az úr így vezette fel a beszélgetést, melyről később világosan kilátszott a kihallgatás szándéka, anyanyelvemen.
Szülőföldem, szüleim, iskoláim iránt érdeklődött, majd sorra került Moszkva, a háborús nővéri kiképzés, gyermekem apja stb. Próbált rábeszélni vallomásra is, amint azt már említettem, de én tagadtam, hogy kém lennék. Erre hangnemet váltott.
– Asszonyom! Moszkvai katonai kiképzése után, szigorúan titkos berkekben dolgozó férje mellől hogy volt bátorsága nyugatra szökni? Továbbá azt állítja, hogy anyagi gondjai nem voltak! Állítja, hogy semmi konfliktusba nem keveredett a Ceauşescu-rendszerrel! Egy ház árával indult útnak, határokon keresztül, egy négyéves gyerekkel és egy játékmackóval! S mindez csupán amiatt, mert összeveszett a férjével! De hiszen ez csakis válóper útján megoldható kérdés! Eddigi érvelése abszurdum! – Mondja asszo­nyom! Ön beszámítható, józan állapotában volt, amikor elindult?
Megszeppenve álltam szentestei kihallgatásom titokzatos vendége előtt. Ilyen, felelősségemre tapintó kérdést nem kaptam az utóbbi időben. Ami a „beszámítható állapotomat” illeti, természetesen vallomást tettem a sikertelen öngyilkossági kísérletemről, a Valiumról, és hogy utána két hónapig feküdtem a pszichiátrián. Röviddel ezután indultunk útnak. Kihallgatóm leellenőrizhető adatok után érdeklődött. Én megadtam a temesvári pszichiátria osztályvezető főorvosának otthoni telefonszámát. Fejből tudtam, mert csak az utolsó számában (a hármasban) különbözött a miénktől.
– Doamna Elvira! Ha érzi, hogy beszédzavarai jelentkeznek, ha nem tud aludni, ha indokolatlanul ideges, bármikor, akár éjszaka is hívjon fel, mondta a sváb származású, románul németes kiejtéssel beszélő doktor úr.
Nos, kell-e magyaráznom, hogy mi történt? Nem én, hanem az Interpol (identitását elrejtve) felkereste telefonon az orvost a lakásán. Ő természetesen beszámolt rólam, németes pontossággal, kedélyes bőbeszédűséggel. Biztosan aggódott is állapotomért, az Isten is áldja meg az emlékét! Két napra rá kiszabadultunk! Mert ki látott olyat, hogy a szovjet KGB, ahol hatalmas intelligenciák is dolgoztak, egy diliházból frissen kiutalt nőre bízza súlyos államtitkok kiszimatolását?

                                                            (folytatjuk)