A La Verna-i szentélytől a zarándok mintegy négy óra alatt, az erdélyi tájra emlékeztető erdős-hegyes kapaszkodóval, majd hosszas ereszkedővel éri el a Tiberis folyó mentén fekvő Pieve San Stefanót, mely nevét középkori plébániatemplomának védőszentjéről kapta. A zarándokokat több vendégházzal váró település virágkorát a Mediciek alatt, a 15. században érte el, ebből a korból több épülete is fennmaradt.
A településtől mintegy tíz kilométerre található a La Vernára emlékeztető, sziklára épített cerbaiolói ferences remeteség, amely egyben a javasolt napi útszakaszok első állomása. A bencések által elhagyott Cerbaiolo monostort 1216-ban ajánlották fel Szent Ferencnek, néhány évvel később meg is érkeztek az első barátok. A hagyomány szerint gyakran megfordult itt a rend egyik első híres, 13. századi teológusa, Páduai Szent Antal is. Középkori templomát az évszázadok során többször átépítették, mostani állapotában reneszánsz és barokk jegyeket hordoz. A remeteség jelenleg üresen áll, zarándokszállása is szünetel, a legközelebbi pihenő és szálláshely enyhe kapaszkodóval az újabb tíz kilométerre lévő Viamaggio-hágónál (717 m) érhető el (szálloda).
Az út innen a Felső-Tiberis völgyén délkeletre, Sansepolcro irányába vezet, érintve Montecasale ferences remeteségét. A hagyomány Szent Ferenchez köti a csodálatos erdei környezetben épített konvent alapítását is (1213), amely a barátoknak a közeli városba való beköltözését követően remeteségként működik. A 16. század elejétől mind a mai napig kapucinusok igazgatják, kápolnája – előzetes bejelentkezés alapján – zarándokszállásként is igénybe vehető. A szentélyt és sziklás-barlangos környezetét Páduai Szent Antal és Szent Bonaventura is többször felkereste, középkori ferences források pedig a Szent Ferenc által megtérített három rablógyilkos legendáját kötik a helyhez.
Az ezeréves múltra visszatekintő középkori Sansepolcro várost a hagyomány szerint a Szentföldről a Szent Sír-ereklyével hazatérő két zarándok alapította. Katedrálisa Szent János apostol tiszteletére épült, a ferencesek középkori jelenlétét gótikus stílusban épült templom jelzi. A reneszánsz épületek közül kiemelendő a korábbi bencés apátság alapjaira épült püspöki palota, valamint a jelenleg múzeumként működő régi Városháza, ahol az Arezzo tartomány középkori egyházművészetét bemutató gyűjtemény mellett a város szülöttjének, Pierro della Francescának (1416 körül–1492) híres falképe, a 15. századi olasz reneszánsz festészet egyik kimagasló alkotása, a Krisztus feltámadása (1463) is látható. A város zarándokszállása a kapucinus barátok 17. században épült rendházában működik. „Zarándoktársakra továbbra sem találunk, talán majd holnap” – áll a napi élményeket összegző hangnaplónkban.
Toscanát magunk mögött hagyva, a harmadik napon átlépünk az olajfaligetekben bővelkedő „zöld” Umbriába, Olaszország központi tartományába. Az útikönyv által javasolt harmadik szakasz többnyire aszfaltos gyaloglással, több település (Citerna, Monterchi) érintésével vezet Citta di Castellóba, II. Celesztin pápa (1143–1144) szülővárosába, amely virágkorát a 15–16. században, a Vitteli család vezetése alatt élte, templomait kiemelkedő umbriai és toszkán mesterek, Luca Signorello, Raffaelo Sanzio stb. remekművei ékesítik. Kényelmes, külön szobával és konyhával (ennek megfelelő árszabással) ellátott zarándokszállását a város központjában a régi plébánia, egykori konvent épületében alakították ki a dóm mögötti téren. A késő délután éledő városban tett kellemes séta, a kiadós vacsora feledteti a fáradalmakat és fokozza a várakozást: még négy nap Assisiig.
A talpkímélő, árnyékos útvonalvezetésbe vetett remény hamar elszáll, talán az egész zarándokút legnehezebb szakasza következik: továbbra is aszfalton vezet az út, az egyre fokozódó hőség mellett a jelzések (TAU és sárga nyíl), valamint az útleírások hiányosságai teszik próbára a zarándokot. Itt már a településrendszer is gyérebb, a hegytetőn (el)várt kávézóban is hasztalan bízik az egyre fáradó gyalogos. Ismétlődő emelkedők, ereszkedők, mintegy 20 km-es gyaloglás után érhető el a napi 30 kilométeres távon fellelhető egyetlen vízforrás Pieve de Saddi település 5. században épült templomának árnyékában. Hosszasan kígyózó aszfaltcsík, és egy utolsó kapaszkodóval a völgyben feltűnik Pietralunga fallal kerített kis középkori városa.
Pietralunga gazdag történelmét római kori emlékei, valamint a 8. században épült Szent Mária-plébániatemplomának és longobárd kori várának ma is álló tornya jelzi, a máltai lovagok évszázadokon átnyúló, a 19. század végéig tartó jelenlétét a rend közismert jelvényei, lobogója mutatja. Jelentőségét a középkor folyamán is megőrizte, területén fontos, a Tirrén- és az Adriai-tengert összekötő kereskedelmi út haladt át. Pietralungához 14. századi zarándoklegenda is fűződik, nevezetesen egy gyilkosság vádjával lefejezésre ítélt francia származású zarándok csodás megmenekülése. Csodák ma is akadnak: a plébánia által biztosított szállás és a városka egyetlen szállodájának megteltével a helybeliek azonnal összesereglenek, rövid időn belül a puritán környezetre számító zarándok számára valóságos palotát ajánlanak fel.
A több mint tízórás gyaloglás utáni fáradtságot oszlatja a gondviselés iránti hála és a napok óta hiányolt zarándokok társaságában eltöltött jó kedélyű vacsora. Az út következő állomása Gubbio, a Szent Ferenc legendájából jól ismert umbriai város.
Kép és szöveg: CSÁKI ÁRPÁD, HENNING JÁNOS
