Az Olümposz Görögország legmagasabb hegysége. A hegy viszonylag kis kiterjedésű, de szemet gyönyörködtetően változatos tájat rejt. A görög mítoszok szerint itt volt az istenek örök lakhelye, itt uralkodott Zeusz.
Ugyanezen a hellén tájon, de lennebb, a síkon születtek meg az olümpiai játékok, melyek tulajdonképpen Zeusz tiszteletére megrendezett atlétikai és vallási ünnepek voltak. A történetírás szerint a játékokat Kr. e. 776 és Kr. u. 393 között négyévente tartották, összesen 292-t. Panajótisz Szúcosz görög költő és újságíró ötlete nyomán támadt fel ismét az immár modernnek nevezett olimpia, először 1896-ban, stílszerűen Görögországban.
Nos, van tehát összefüggés a hegyen lakó hatalmasságok és az odalent megrendezett események között, hisz anno tulajdonképpen az ő, helyesebben a legnagyobb tiszteletére szervezték meg e nagystílű eseményeket. És lám, az okos vezetők nemhogy tiltották volna, hanem támogatták és elő is segítették a további évszázadokban a sorozattá válást.
Magyarország mai vezetése – bár ezer sebből vérzik a magyar gazdaság – felmérte az ilyenfajta versenyek nemzetépítő jellegét, és a szűk lehetőségekhez mérten, de kiemelten támogatta a magyar sport ügyét. És jól tette. Jól, mert nagyon jó volt magyarnak lenni Londonban az olimpián, de jó volt e szűk haza mesterséges korlátai között is, és nagyon jó a határon túl élő minden nemzettársunknak, bármilyen messzire is sodorta őket a történelem mások által gerjesztett szele, vihara.
Kellett ez mindannyiunknak, hisz a „környezeti szennyeződés” mindenhol elér minket, valóban nem ismer határt a gonoszság, az aljasság, ha arról van szó, hogy magyart kell ütni. Akár szó szerint is, mint történt minap Nagyváradon, akár másképpen, mint ahogy történik Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön néhai iskolámmal, a Mikóval vagy egykori egyetememmel Marosvásárhelyen. De a Trianon-karcsú csonkaországban is felüti fejét e métely, s mint sunyi és alattomos kígyó sziszeg a médiából gyűlöletes szava. Mert szegény Gyurta Dani aranyérmet mert nyerni, és e sikert 15 millió magyarnak köszönte meg, illetve ajánlotta fel. Micsoda nacionalista tett!
Micsoda nagyszerű tett, kedves Dani, és kedves veled küzdő sporttársak! A magyar lélek e mélypontján úgy kellenek az ilyen emberek, az ilyen sikerek, mint szikkadó tájainknak az életadó égi nedű. Az előző országlók „merjünk kicsik lenni” szlogenje után jó kissé kiegyenesedni, izgulni, mosolyogni, boldognak lenni, örömkönnyektől barázdált arcokat nézni, és olyan gratuláló állam- vagy kormányfővel kezet fogni, aki után az embernek nincs kézmosási kényszere. De elég a dohogásból, most valóban örvendezzünk az Olümposz magasságába emelkedő olimpikonjaink sikereinek, melyek tényleg a mieink is valahol. Bárhol élve, bárhonnan nézve is.
És emlékezzünk arra is, hogy hegy bizony a Golgota is, a kopár. A kereszté, a csupasz koponyáké, a gyűlöleté, de a feltámadásé, a megváltásé, a reményé is. Mint ahogy hegy a még „bentragadt” Mátrácska is, s a kintrekedt Hargita is, az bizony, székelyestül, fenyőfástul, Ábelestül. Mind a miénk. A szétválaszthatatlan és oszthatatlan magyar nemzetünké. A közös lelkületünk elvonhatatlan és elvitathatatlan részeként. Ez legyen fejünkben szeptember elsején is, amikor az épp a Mikó által képviselt közös ügyünkért megyünk ki. Mindannyian.
