Óriási érdeklődéssel, ugyanakkor szomorúan követem az írott és elektronikus sajtóban a Székely Mikó Kollégium megmentéséért a fiatal református lelkész kezdeményezésével szolidarizáló csendes tüntetés szinte másfél hónapos történéseit, eseményeit. Betegségem miatt személyesen nem tudok jelen lenni, ezért ragadtam tollat, és a leírt szó erejével próbálok kiállni szeretett iskolám ügye mellett.
Családom majd minden tagja, a néhai kisbaconi református lelkész nagyapámtól kezdve édesapámon, nagybátyáimon keresztül egész a dédunokákig, itt szerezte meg a kimagasló eredményeket is elérő életpályájukhoz szükséges tudást. Évszázados, ódon falai őrködtek felettünk, kitartásra, hazaszeretetre, magyarságunk megtartására ösztönözve még a legnehezebb, elnemzetlenítő politikát folytató ceauşiszta korban is. Diáktársaimmal együtt itt szereztük meg mi is mai tudásunk zömét, itt váltunk éretté, magunkba szívva a soha meg nem szűnő „mikós szellemiséget”. Folyó év május végén volt a 40 éves érettségi találkozónk. Még ma is meghatódva, nagyon jó érzéssel lépem át társaimhoz hasonlóan iskolánk kapuját, bolyongok az ódon, ismerős folyosókon, nézem falain a megsárgult, százévesnél is öregebb tablóképeket, már elég nehézkesen kapaszkodom fel a sok millió diákláb által szinte gömbölyűre koptatott lépcsőfokokon, majd az osztályfőnöki óra lelket szorongató, és mégis melengető légköre után, osztálytársaim szeretetét érezve magam körül, lélekben újra feltöltődve, megerősödve lépek ki kapuján.
Titeket kereslek most is a csendes tüntetés résztvevői közt férjem szemén keresztül, aki kitartóan – habár nem volt mikós diák, de helyettem is – ott áll közöttük mindennap. Hazatértekor első kérdésem: ismerős arcokkal találkoztál? Szomorú vagyok, mert a 30–40 éve végzett vén diák társaim hiányoznak, náluk idősebb nemzedékek botra támaszkodó, mozogni nehezen tudó képviselői állnak kitartóan sorfalat a hőségben, iskolánk megmentéséért csendesen imádkozva.
Hová tűnt a mikós szellem, a kitartás, a bátorság korosztályom vén diákjaiból? Ébredjetek, tegyétek félre egy kevés időre a mindennapi robotot, és gyertek minél többen segíteni szeretett iskolánk megmentésében. Most nagyon nagy szüksége van támogatásunkra, helytállásunkra, bizonyságot téve hűségünkről, és arról, hogy egykönnyen nem lehet legyőzni bennünket, elvenni tőlünk, ami a miénk, jogos tulajdonunk. Várjuk, várom a fiatalabb nemzedékeket, a frissen végzett mikós diákokat is.
Kérlek Benneteket, idős és fiatal mikós végzetteket, gyertek minél többen, gyertek, amíg még nem késő. Vár az ősi alma mater, sorfalat állva felújított, impozáns épülete előtt erős bástyaként óvjuk, védelmezzük, hogy gyerekeink, unokáink, déd- és ükunokáink is büszkén lépkedhessenek megkopott lépcsőin, erőt, bátorságot sugárzó falai közt, magukba szívhassák az éltető tudást, feltöltődve és mindig tovább adva, éltetve a mindent legyőzni tudó mikós szellemiséget!!!
BÍRÓ MIKLÓSNÉ
TOMPA ENIKŐ, Sepsiszentgyörgy
