Mózes László
Miközben szerte a Kárpát-medencében Szent István ünnepére készülődünk, s ehhez illesztetten nemzetiszín szalaggal körbefont kenyér sül – e napra készül el a magyarok kenyere, a Szent István-napi kenyér, tartanak kenyérfesztivált, szerveznek Magyar ízek utcáját, s az augusztus 20-hoz kapcsolódó rendezvényeket még lehetne sorolni –, nos, e szinte megszámlálhatatlan „kenyérünnep” kapcsán érdemes azokra gondolni, kiknek e látszólagos bőség idején mindössze morzsa jut.
Tekintsünk ezúttal a kenyérre – így a morzsára is –, életünk meghatározó táplálékára némiképp átvitt értelemben: nemcsak sejtjeink üzemanyagaként, hanem mint lelkünk, szellemiségünk éltetőjére. Ehhez már nem-csak liszt s a hozzá tartozók, derék pékek tudása, hanem bonyolultabb recept szükséges. Mert milyen valójában az a kenyér, amely életben tart bennünket? Eme ropogós, pityókás vagy éppenséggel a nélküli kenyértúltengés idején nem céltalan az értelmes élet táplálékait is számba venni, s alkalomszerűen az országépítő Szent István példájára tekintve végiggondolni, mi az, ami a magunk csendes épülését szolgálja?
Nem intelem, de tény: világunk kultúrmorzsákkal teleszórtan mindenképp másként látható.
Azok pedig gyakorta apróságok, nem nagy dolgok. A minőség mellett szinte kizárólagos mércéjük a hitelesség. És e látszólagos augusztusi kenyérbőség idején feltűnően kevés e morzsa. Kis falvainkba alig jut belőle. Ezért öröm például a természetművészet bikfalvi meghonosítására tett minapi kísérlet. Lehet értelmezni, vitatni, elutasítani, de mindenképp gondolkodásra – s nem fogyasztásra, miként a tömegkultúra, s minden, mit a „tömeg” fogalma határoz meg – késztet. Mert, mikor az egyik művész egy lepusztult kúria udvarán lévő tóban tejjel teli edényeket úsztat, s csendes meditálásra, töprengésre – mi és miért történik velünk? – bátorít, s a mély csendben elered az eső, olyan, mintha ott, Bikfalván egy Tarkovszkij-film képsoraiba léptünk volna. És szerencsénkre ehhez hasonló ízes morzsákat Háromszék falvaiban ezen a nyáron is kínáltak – szimfonikus koncert Vargyason, Csernátonban és Árkoson, fotókiállítás csűrben Illyefalván, filmvetítés Sepsibesenyőn, színésztanoncok előadása Zabolán stb. – csak észre kell venni azokat.
Miközben tehát a Kárpát-medence nagyobb magyar városaiban kenyérszegésre készülnek, életet adó kultúrmorzsákból ha szűkösen is, de jut Háromszék falvaiba is. S ennek most – mikor a közelgő ünnep kapcsán történelembe kapaszkodottan felidézzük, hogy Szent István Koppányt legyőzve apátságokat, kolostorokat, székesegyházakat építtetett, s ezekben elkezdődött a (latin) írásbeliség, iskolákat működtettek, a kornak megfelelő szellemi központok alakultak – visszafogott büszkeséggel, de örülni tudunk.
