A sepsiszentgyörgyi Lármafa Egyesület öt önkéntesének újabb beszámolója késve érkezett, hiszen, mint írják, a zanglai „főhadiszállásuktól” körülbelül 30 kilométerre fekvő, észak-indiai Padum városa felé igen nehézkes a közlekedés, ráadásul a telefon- és internetkapcsolat is „lutriszerűen” működik. Íme a második jelentés a Kőrösi Csoma Sándor dolgozószobájának helyreállításán fáradozó háromszéki önkéntesektől.
Zanglában első napjaink az alkalmazkodással, majd a bennünket fogadó, többnyire magyar, de francia és orosz önkéntesekből álló csapatba való beilleszkedéssel teltek. Már ekkor rádöbbentünk, hogy kényes nyugati problémáink eltörpülnek a helyiek kőkemény életküzdelme mellett.
Gyönyörű, égbe nyúló sziklák sora öleli körbe a völgyet, ahol a falu elhelyezkedik. Örökre beégett emlékezetünkbe a sziklák lila-barna-vörös-sárga-fehér színkavalkádja a lemenő nap fényében. Zöldet csak a falu területén lehet látni, azt is igen nagy erőfeszítéssel, hosszú és bonyolult öntöző-csatornarendszer kiépítésével hozták létre a helyiek. Épp aratáskor érkeztünk, s érdekes volt számunkra a több száz éve ugyanúgy végzett munkát látni. A csépléshez csak állatokat használnak, az őrlés középkorra emlékeztető vízimalmokkal történik.
A helyiek nyílt tekintetű, őszinte, jó kedélyű emberek, mélyen vallásosak, többnyire a lámaizmus követői. Ez annyiban különbözik India többi nagy vallásától, hogy a Nirvánába nemcsak többszörös reinkarnáció útján lehet eljutni, hanem jó cselekedetek által akár a jelenlegi élet után is elérhető. Ebben a helyi vallási vezetők segítik őket, köztük a legjobban tisztelt a dalai láma.
Nyáron rizst meg néhány zöldséget fogyasztanak – így kényszerültünk székely húsevő létünkre magunk is vegetáriánus kosztra –, télen pedig jak-, kecske- meg juhhúson élnek. Családneveket nem használnak, a személynevek (keresztnevek) pedig ugyanúgy előfordulnak nőknél és férfiaknál is. Egy családban például mindenkit Dechennek hívnak: az apát, az anyát, a fiút és a leányt is. A postás nem a ház száma alapján hordja ki a leveleket, hanem a ház neve szerint. Gyakran előfordul, ha valakinek a korát tudakolják, nem tudja, hány éves, születésnapokat sem ünnepelnek. Az otthon szülés pedig itt megszokott.
A helyi ácsnál, Sonamnál kaptunk szállást, és ezt az egyik „legeurópaibbként” tartják számon Zanglában. A higiéniáról teljesen más az elképzelésük, mint nekünk: számtalan bolhával, bogárral küzdünk éjszakánként, vigaszunk csupán annyi lehet, hogy a zanglai királyi palotában sem különbek a körülmények, miként az ott lakó önkéntesek mesélik. Fürdőszobánk kis sötét helyiség az udvaron, benne egy hordó hideg víz és egy kancsó, vécéül a padlóba vájt, 30x20 centis, iszonyú szagú lyuk szolgál.
Első napunk a legnehezebb önkéntes munkával telt, hogy aztán minden más könnyűnek tűnhessen. Kőbányának neveztük a kiszáradt patakmedret, ahonnan hatalmas kőhalmokat kellett összegyűjtenünk és traktorra pakolnunk, melyek aztán a készülő szolár-iskola falainak építőelemeivé válnak. Az itteni gyerekek eddig nagyon távolra, Leh vagy Karghil városába jártak iskolába, télen a havas szurdokokon át gyalogoltak odáig édesapjuk kíséretében, sokszor napokon át tartott a nem egyszer életveszélyes út.
Harmadik nap végre a palotai munkához osztottak be bennünket. Azóta a 200 méterrel magasabban fekvő, sziklatetőre épített palotába, a Karkhomába járunk naponta, ahol Csoma szobája is található. 3700 méter tengerszint feletti magasságban dolgozunk, gyakran szédülünk, a hatalmas portól pedig – amelyet a „menetrendszerűen” délután három órakor a völgybe érkező szél kavar fel – legtöbbször köpni-nyelni sem tudunk.
A háromszintes palota roskadozó falait az önkéntes csapat már jórészt visszaállította, de akad még bőven munka. Nekünk vályogtégla-vetéssel, tapasztással, vakolással, simítással kell foglalkoznunk. Megpróbálunk mindent olyan módszerekkel helyreállítani, mint ahogy annak idején, eredetileg készült. Málhás szamarak hozzák a kincset érő vizet tartályokban. Húszpercenként vödörrel húzzuk fel a tetőre a vizet és a vályognak való, előre megszitált, finom homokot is. A falépítéshez a vályogtéglák homokból, szalmából és vízből készülnek.
Naponta érkeznek nyugati turistacsoportok, akik nem sokat tudnak Kőrösi Csoma Sándor életéről vagy a székelyekről, ezért aztán önkéntes munkánk részének tekintjük az idegenvezetést is. Úgy gondoljuk, hogy ez a palota méltó emlékhelye Csomának, mert aki ide feljut, az gyakorlatilag időutazást tesz, és saját bőrén tapasztalhatja meg a székely tudós gyötrelmesnek tűnő életvitelét, ugyanis az elmúlt kétszáz évben nem sok minden változott, Zanglában az emberek ma is úgy élnek, dolgoznak, mint akkor.
A Lármafa Egyesület csapata
