Ideig-óráig élvezhetem az ingyenes szálláshelyet és a mindennapi makaróniételt, de megtörténhet, hogy a következő álláslehetőség még ilyen sem lesz. Nem lehetett a végtelenségig feszíteni a vendégfogadók jóindulatát, mert közpénzbe került az ellátásunk. Ezek tudatában, úgy gondolom, hogy sikerült szemrebbenés nélkül kimondanom: Új-Zélandot választom, ha oda kértek nővért! És udvariasan megköszöntem a gondoskodást.
Pár nappal később ismét hivatott Maresal Marino. Az a kórház, amely munkaerőre várt, csomagot is küldött. Az ember szépen felöltözhetett, megelőlegezték az utazás költségét is, de ezt nem kaptuk kézbe, hivatalos úton történt az ügyintézés. Időközben elkészültek a papírjaink, és vártak a munkahellyel Új-Zélandon. A hajó 1968. február 4-én vagy 5-én indult, jegyeinket elintézték, munkám bérét is kifizették. Nos, én addig soha sem voltam a tábor kerítésén kívül. Mondom a parancsnoknak: Per favore, Maresal Marino! Lasciate mi sortire... Kérem Maresal Marino. Engedjen ki, hadd vegyek valami emléket Triesztből, mielőtt elindulnék.
– Nagyon szívesen, válaszolt a főnök. Eddig is mehetett volna. Kimenőt kap délután öt órától tizenegyig. De ne vasárnap menjen, mert akkor sokan kérnek engedélyt. A szombat jobb lesz. Tudja: biztos, ami biztos!
Nem szóltam, de megfordult a fejemben: Vajon a hetekkel azelőtt történt kloroformos-maszkos fojtogatási kísérletre gondolt? Hm! Erről én meg is feledkeztem!
Amikor elérkezett a szombat délután és a pontos idő, kézen fogtam a gyermeket, és hónom alá szorítottam a mackót. Az ebédlőben a kenyeret szabadon fogyaszthattuk. Annyi friss kenyeret raktam a táskámba, amennyi belefért. A kapunál felmutattuk a cédulát, kiléptünk a Campo di refugii udvaráról, és már alig száz méterre a menekülttábortól én mindenre elszántan leintettem egy hatalmas TIR-kocsit. Fel is vett! Olasz volt a sofőr, kb. ötvenéves lehetett, mert őszülő hajszálai bőven voltak. Velence felé hajtott. Tágas síkságon robogtunk kb. két és fél, három órán át (vekkerórámat szégyelltem elővenni a csomagból!), és már este volt, amikor megérkeztünk Velencébe. A sofőr barátságos, kedélyes úr volt, magánvállalkozóként vezette saját járművét. Nem fogadta el a felajánlott pénzt, aminek titokban nagyon örültem, gondolom, érthető okokból. Kérésemre a vasúti pályaudvar közelében tett le minket. A peronon egy könyv- és hírlapárustól térképet vásároltam. De nem ám a mesebeli városét, hanem Olaszország térképét. Mert magyarán: megszöktünk a menekülttáborból, egy nappal az Új-Zélandba szóló hajóutazás előtt. Velencei városnézésre sem kedvem, de időm, sőt, pénzem sem volt. Akkor még álmomban sem gondoltam, hogy egyszer – már szabad emberként – visszahoz ide a sors. Mégpedig: nász-út-ra!
Tehát siettem-menekültem tovább. Tejet, tésztát, csokoládét vásároltam Valentinnek. Majd egy ceruzával bejelöltem a térképen a legrövidebb utat, amin kimenekülhetek Olaszországból. Láttam, hogy Ventimiglia felé a legközelebb, Franciaországban pedig Monte Carlo és Menton van a határ túloldalán. Más szomszédos országok (Svájc, Ausztria) szóba sem jöhettek. Jegyet váltottam Ventimigliáig, és egész éjszaka, többszáz kilométeren át utaztunk az olasz–francia határig. Kora reggel leszálltunk. A közelben egy piacot pillantottam meg. Ott ismét feltankoltam élelemmel, majd gyalog indultam el a gyermekkel, a mackóval és minden pereputtyal a francia határ felé.
Az országút a tengerbe torkolló hegyek miatt három alagúton vezetett keresztül. Ezt úgy képzeljék el, mint Budapesten, a Gellért-hegy, pontosabban a vár alatt átvezető alagutat, ahol az autóforgalmi sávok mellett gyalogjáró is van, és kellő világítás. Mi is a fal melletti gyalogösvényen mentünk át egy alagúton, ami nagyon hosszú volt, majd egy másodikon is, és amikor ebből is kijutottunk, pár perces napfényben gyaloglás után egy harmadik állt előttünk, ami rövid volt. (Kisfiam nem félt az alagutakban!) Amikor a harmadikon is átjutottunk, kiderült, hogy nem mehetek tovább. Bal felől ott volt a tenger, ebből meredeken szökelltek ki a sziklák, az Alpok lába. Itt már vaskerítéssel volt körbezárva minden, látszott, hogy határőrök vigyáznak...
–  Na, most mit csinálok?
Hát leültünk, ettünk, pihentünk. Valentin jóízűen majszolta az uzsonnáját, én közben a térképet tanulmányoztam. Nyilvánvaló volt, hogy egyetlen lehetőség: nekimenni az Alpoknak. Csakhogy február ötödikét írtunk! Lent a tengerparton bágyadt, langyos, napfényes idő volt, a hegyek csúcsát viszont hó borította. A térkép szerint Ventimiglia és Menton közt csupán pár száz, maximum 1200 méter magas a domborzat, de mivel mi a tengerpartról néztük mindezt, félelmetes, átjárhatatlan akadály benyomását keltette.
Hiába! Beláttam, hogy nincs más választásunk, mint a hegymászás. Visszamentünk a harmadik alagúton, és annak bejáratától is áttanulmányoztam a hegyoldalt. Túl meredeknek, szakadékosnak tűnt. Ez nem nekünk való! Visszagyalogoltunk a második alagúton is. Annak torkolatánál pillantottam meg a hegyoldalban egy templomot. Fellélegeztem! – Na, odáig biztosan akadálymentesen fel tudtunk kapaszkodni! 
Ventimiglia már akkoriban rangos tengerparti üdülőhely volt. A templom előtti teraszról gyönyörű volt a kilátás.
– Nézd, Mamici, mekkora hajó! – lelkendezett Valentin. Aztán amikor a hatalmas tengerjáró dudált is egyet, sőt, a hang többszörösen visszaverődött a hegyoldalakról, kisfiam sikoltott a gyönyörűségtől.
Én eközben azon gondolkoztam, hogy nyakunkon az este, és szálláshelyre nincs pénzünk. Azt nem tehetjük, hogy valahol a parkban alszunk, mert azonnal bevisznek a rendőrőrsre, és akkor kezdődik a leigazoltatás, a kihallgatás és minden kálvária elölről. Mit tehetnék? Hát kivártam az esti misét, és bementünk mi is a templomba. A magam református módján csendben imádkoztam az előttünk álló kaland sikeréért, majd amikor a szertartás véget ért, a padsorok közé térdelve ott maradtunk. Fiamnak rendkívül tetszett a bujócskajáték. Az öreg templomszolga csoszogva-köhécselve kioltotta a gyertyákat, majd lekapcsolta a villanyokat, szenteltvízzel keresztet vetett, térdet hajtott a főoltár irányában, majd bezárta az ajtót. Ott aludtunk, biztonságban, a ránk kulcsolt templomban. Kellemes meleg volt.
Másnap reggel kipihenten indultunk tovább egy magasabban fekvő falu felé. Csakhogy minél fennebb jutottunk, annál nagyobb volt a hó. Pontosabban a napsütötte helyeken száraz, tavaszias helyzet uralkodott, de a tartós árnyékokban tél volt. Amikor tetőre érkezett az út, már lefelé járt a Nap, messziről hallatszott, hogy a határőrök sípjeleket adnak le egymásnak. Megláttam egy elhagyott kőbánya-bejáratot. Elindultunk arrafelé, de ott derékig ért a hó. Valentint előredobtam, majd törtettem utána. Aztán megint előredobtam a gyermeket, majd a mackót. Fiamnak nagyon tetszett a játék, alig látszott ki a hóból, de felnyújtotta az ujjacskáját és kiabált:
– Itt vagyok, Mamici!
– Psssz-t! Csendesebben, te gyermek!
Meghúzódtunk a bánya egyik elhagyott épületében. Valami gépház lehetett, minden olajos volt. Ott aludtunk. Reggel faltunk valamit, a felragyogó napsütésben elindultunk. Kétórányira távolodtunk el, amikor robbanás hangja hallatszott mögöttünk. Odalent nem vettem észre, hogy a hegy szomszédos oldalán új fejtést nyitottak. Elképzelni is rossz, mi történt volna, ha idejében nem megyünk ki az elhagyott térfélről.
 Előttünk már látszott a határt jelentő kerítés, de nem mertem arra menni, nehogy villanyáram legyen belekapcsolva. Körülbelül öt kilométerrel fennebb véget ért a drótháló.
– Na, oda kell eljutnunk! Ott lehet átmenni!
Ismét araszolni kezdtünk. Méterenként előrehelyeztem Valentint, de már fáradt volt a gyermek a játékhoz. Sírni kezdett, ami áruló jellé válhatott a havas csendben. A hátamra kellett vennem.
– Ne sírj, mert a farkasok észrevesznek – mondtam neki.
Elhallgatott! Szófogadó, értelmes gyermek volt. Elértük a drótkerítés végét, és szerencsésen megkerültük a határvonalat. Délután három óra lehetett, sziporkázó napsütés volt. Csodálatos kilátás nyílt a tengerre. Délen, hatalmas távolságban Korzika szigetének hegycsúcsa komorlott: Monte Cinto; 2706 m, betűztem a térképről. De ami a legfontosabb: lefelé már napos oldalon ereszkedtünk, ahol csak foltokban állt a hó. Győztünk, Valentin! Győztünk!
Nos, ilyenkor szokott megtörténni a baj! A győzelmi eufória?, de inkább a rettenetes fáradtság okozhatta, hogy fél óra gyaloglás után nem voltam figyelmes egy kisebb szakadék peremén, és belecsúsztam. Valentin fent maradt, hál’istennek. Szerencsémre nem törött el a lábam, de a szikla felhasította. Ma is látható a seb nyoma a lábszáramon. Szerencse, hogy rajtam volt az orosz bundám, alul nadrág, és alatta még egy. Így úsztam meg lábtörés nélkül. Mire kikapaszkodtam, már teli volt a csizmám vérrel. Elzsibbadt a lábam, de tudtam húzni. Ekkor már a franciaországi Menton felett voltunk. (Ma ez is luxusüdülőhely!) Kora estére sikerült lesántikálnunk a vasútállomásig. Olaszul is beszélt a pénztáros. Jegyet kértem, de szokatlan módon: közöltem, hogy mennyi pénzem van. Kiderült, hogy csak Lyonig elegendő az összeg, így aztán Lyonig váltottunk jegyet.
Amíg a vonatra vártunk, átgondoltam a tényállást. Volt még fél liter tejecskénk, két mandarinunk, kenyerünk és egy csokoládénk. Pénzünk? Semmi! Felültünk a vonatra, és robogtunk északra, Párizs felé. Lyonnál – hajnali négy órakor értünk oda – ajánlatosnak éreztem leszállni, mert franciául egy szót sem tudtam!
– Na, most mit csinálok?
Hát ücsörögtünk a váróteremben, amikor egyszer csak megszólalt a hangosbemondó, és nemcsak franciául, hanem olaszul is elmondta: „Attentione, attentione! Expresso di Roma, directione Parigi arriva a linia due.”  Tehát érkezik a római expressz, és Párizs felé megy a második vágányról.
– Na, ez kell nekünk! Te jó Isten!
Beszaladt a vonat, és gondolkodás nélkül felszálltunk az első osztályú kocsiba. Fél óra múlva érkezett a kalauz:
 –  Bilette per favore, signora! (A jegyeket kérem, hölgyem.)
Bevallottam minden félrebeszélés nélkül, hogy nincs jegyem.
– Akkor tessék leszállni a következő megállónál!
– Nem szállok le! Politikai menekült vagyok, Párizsba kell érnem, makacskodtam.
– Szó sem lehet róla, kiabált a kalauz. A következőnél leszállás!
–  Akkor nyissa ki a vagonajtót, most rögtön, és... kiszállunk! Kidobom a gyermeket, és én is kiugrom utána!
– Isten őrizz! Ilyenre még gondolni is rossz! – riadt meg az olasz férfi a határozott fellépéstől.
– Signore! (Uram!) Megkérem szépen! Hagyjon minket a vonaton! És legyen szíves engem és a gyermeket Párizsban a rendőrség kezére adni!
–  Va bene signora! Na, rendben asszonyom! – sóhajtott a kalauz megkönnyebbülten.
Bezárt minket egy üres fülkébe, és azt mondta: kopogtassak, ha ki kell mennem. Jóérzésű embernek bizonyult. Elment, hozott nekünk enni- és innivalót. Megvacsoráztunk. Kisfiamat végigfektettem a padon. Én akkor már nagy lázban égtem, rettenetesen fel volt dagadva a lábam, kimondhatatlan fájdalmat éreztem. Mindenki aludt a vonaton, így senkinek sem tűnt fel, hogy elveszítettem az eszméletemet, lefordultam az ülésről, és végigzuhantam a padlón...

(folytatjuk)