Volt egyszer egy ember. Ennek volt egy zsúpfedeles háza. Békésen élt a feleségével meg a kecskéjével. Mikor eljött az este, lefeküdt az ember, a kecske meg felmászott a tetőre mohát legelészni. Ahogy ott mászkált, potyogott a zsúp lefelé.
Az ember már nagyon megunta, felkelt nagy méreggel, kiment, leszedte a kecskét a tetőről. Aztán mikor már nagyon sok éjjel nem tudott tőle aludni, elhatározta, hogy megnyúzza. Előkereste hát a bicskáját, kiment, lecsalogatta a kecskét a tetőről, elkapta a szarvát, a körtefához vezette, megkötötte, és azt mondta neki:
– No, kecske, most megnyúzlak, ezt tovább nem tűröm. Bűnhődj!
Hozzáfogott nyúzni a kecskét, de csak lassan hajnalodott, nem haladt a dologgal. Nézi a bicskáját, hát, uramfia, annak meg egy csepp éle sincs!
– Ezt meg kell köszörülni – morogja, s beindul a házba.
„Na – gondolta a kecske –, innen jó lesz megszabadulni. Nem jó dolog a nyúzás.”
Elkezdett kapálózni, addig ugrált, míg elszakadt a kötél. Uccu neki, fogta magát a kecske, és eliramodott, futott, amerre csak a lába vitte. Egyszer csak meglátott egy erdőt.
– Csak azt elérjem, ott már nem talál rám a gazdám!
Közben kijön a gazda a bicskával, meresztgeti a szemét, de bizony a kecskéjének hűlt helye. Káromkodott ám nagyon, az egyetlen vagyona szaladt el.
– Ugyan, apjuk, ne mérgelődjék, örüljön inkább, hogy megszabadult tőle – vigasztalta az asszony.
– Így van, anyjuk – gondolta meg ő is jobban a dolgot.
Közben a kecske elérte az erdőt, bebújt egy rókalyukba. Hű, meg is ijedt, észrevette, hogy nem üres a lyuk, de csak a kis rókák voltak otthon.
Délfelé árnyék vetődik a rókalyukra, beszól egy dühös hang:
– Ki van odabent? Nem megmondtam, hogy senkit be ne eresszetek?!
Hanem a kis rókáknak nem volt idejük válaszolni, mert kiszólt a kecske:
– Én vagyok a szarvas kecske, fél oldalam le van szedve, csipi-csupi lábammal, fellöklek a szarvammal!
Megijedt erre a róka nagyon. El is inalt a háza közeléből, leült egy fatönkre sírni. Arra ment a nyúl, és nagyon elcsodálkozott, rókát még nem látott sírni. Megkérdezte hát halkan, hogy miért sír.
A róka elmondta keserves csuklások közt, hogy itt a félig nyúzott kecske. Megijedt erre a nyúl is, farát dobálva elszaladt a sűrűbe.
Nem sok idő múlva a farkas sétált a fatönk felé. Nagy szemeket meresztett, hogy meglátta a síró rókát. Odament hozzá, s a legszebb hangján megkérdezte tőle:
– Mi baj van, róka koma, talán bizony bántott valaki?
De hogy végighallgatta, mi történt, fának ment, úgy megijedt, csak futott, azt se nézte, merre.
Ettől aztán még jobban nekibúsult a róka. Gondolkodni kezdett, hogy mit tehetne.
– Megvan! A medve csak ki tudja zavarni, ő nagyon erős! – ugrott fel, és gyorsan elkaparta az ebédre szánt tyúkot, futott az erdő mélye felé.
Hanem, mikor a medve meghallotta, miről van szó, termetét meghazudtoló fürgeséggel nyargalt a sziklák közé.
Mit tehetett a róka? Újból sírva fakadt.
Meglátta a sündisznó.
– Ejnye, ejnye, róka koma, mi dolog ez, sírni?! Mondjad csak, mi baj van, ha tudok, segítek!
Nagy nyögdécselve előadta bánatát a róka.
– Hát csak ennyi? Ezen aztán hamar tudunk segíteni. Gyere, mutasd az utat, merre laksz.
Elindultak szépen, lassan, pedig a róka már türelmetlen volt, csak hát a sün nem tudott sietni.
– Megérkeztünk – szólt végre a róka.
Akkor fogta magát a kis sün, összegömbölyödött, hirtelen legurult a rókalyukba.
Pár pillanat múlva éktelen mekegés hallatszott, aztán két szarv, a kecskefej, végül a farok is előjött a lyukból, s mindez sokkal gyorsabban tűnt el a fák között. Nagy idő múlva a sün is előmászott.
– Kiűztem – mondta diadalmasan csillogtatva apró szemét.
– Ej – álmélkodott a róka –, ez a pici kis állat hogy elbánt azzal a rettenetes valakivel! – Köszönetet akart mondani, de a sün már túl járt hetedhét bokron is. – Meg akartam pedig köszönni – mentegetőzött a róka –, nem tehetek róla, hogy elment!
Fogta magát, előásta a tyúkot, és boldogan látott az ebédhez a kölykeivel.
(Fótonfót király –
www.mek.oszk.hu)
