Az árkosi Istálló Galéria már szép múltra visszatekintő kiállításainak sorában előkelő hely illeti meg a jelenkori román festészet méltán enigmatikus alakjainak tartott, Rodica/Iacob Lazăr házaspár közös tárlatát. Két nagy művészről van szó, a kiállított huszonegynéhány festmény nyilván csak a jéghegy csúcsa.
A kiállításon látható volt a művész házaspárról készült egyik gyönyörű, 2006-ban megjelent album is. A tanulmány szerzője, Tudor Octavian – akit mi főként csak politikai kommentátorként ismerünk –, a kitűnő író és művészettörténész elmondja, hány hazai és külföldi magán- és közgyűjteményhez kellett fordulni egyáltalán azért, hogy az album legalább megközelítően teljes képet adhasson a művészek nagy terjedelmű, szerteágazó és felvillanyozóan izgalmas életművéről. A festményeik utáni növekvő érdeklődés mutatja: a világ is kezdi felfedezni művészetüket. A bevezetőben még annyit el kell mondanunk, hogy Rodica Lazăr (1931– 2009) életműve az album megjelenése után lezárult, és 2010-ben a bukaresti Apollo Galériában hatalmas kiállítással tisztelegtek emléke és művészete előtt, míg Iacob Lazăr (1931) még köztünk van, és dolgozik, számára is, akárcsak néhai felesége számára, a festmény és a művészet létforma is volt, menekülés is a kor tektonikus mozgásai közepette – az ötvenes években korántsem kényeztették el őket, formalizmussal vádolták meg, Rodica Lazărt a főiskoláról is kizárták, de ez egy másik történet.
Az Istálló Galéria műsorfüzetében részletek olvashatóak egy, a házaspárról készült interjúból, amelyben köntörfalazás nélkül, őszintén vallanak megpróbáltatásaikról és hányattatásaikról. Egyik hitvallásában Rodica Lazăr pontosan megfogalmazta, mit is jelent számára a festészet: „...a festészetben és csakis a festészetben víz nélkül fulladozok, föld nélkül temetem el magam, levegő nélkül lélegzem és tűz nélkül lobbanok lángra, hogy megmenekülhessek, minden alkalommal, minden képemen...”
Amikor elvállaltam a kiállítás megnyitását, s megnézhettem „közelről” is a képeket, világosan érzékeltem a kockázatot, hiszen ha le lehetne írni egy festményt, el lehetne mesélni, hogy miről szól, felesleges lett volna megfesteni. A Bauhaus teoretikusa, Moholy Nagy László írja: „...egy műalkotás sohasem válik tolmácsolása révén személyes élményünkké, a leírások és elemzések legjobb esetben is csak cerebrális útmutatók, bátorságot adhatnak ahhoz a kísérlethez, hogy önállóan hódítsuk meg ezeket a műalkotásokat a maguk időbeli és biológiai valóságában.”
Kezdjük Rodica Lazăr művészetével. Kiállított képei közül van legalább négy, amelynek hatása alól egyszerűen nem lehet szabadulni, az egyik a vörös flamingók, a másik a szülőfalu, Huşi téli tájképei, a harmadik a különös Tanagra című mélabús festmény (képünkön), a negyedik pedig a szintén mélakóros hangulatokat generáló gálya. Itt még annyit, hogy Rodica Lazăr szériában festett, nagy témái, az emlegetettek is időről időre másként és másként tűnnek fel, sorozatot alkotnak. A komor és borzongatóan szomorú téli tájat is sokszor megfestette, az elmúlás a lecsupaszodott csontvázfák körül köröz, az enyészet láthatatlan angyalai a levegőben lebegnek, ugyanakkor az elveszített szülőfaluja utáni visszafojthatatlan és eltitkolhatatlan szeretete is érződik, mutatva, hogy a benne élő és gyermekkorát idéző Huşi korántsem veszett el, megmaradt a festményeken. Valamikor a hetvenes évek elején a fővárosban egy országos festészeti kiállításon láthattam először a huşi-i táj egyik változatát, a százötven-kétszáz festmény környezetéből is kitűnt, erőterébe rántott, nem hagyott szabadulni, megteremtette saját bűvkörét. Akkor jegyeztem meg egy életre a nevét. Figyelemre méltó a Tanagra komorsága és az istenek talányos, fenyegető jelenléte. Kik is ők, és mit akarnak velünk, tőlünk? Megdöbbentő a vitorláshajó időn kívülisége is, mintha most indulna el a Gabriel Garcia Marques megénekelte eltűnt idő tengerén. Ha egyszer elindulok utolsó utamra, ezen a gályán szeretnék elmenni. Rodica Lazăr képeinek áradó és elsodró melankóliáját csak felerősítik színei, szereti a barnás-sárgás, szürkés árnyalatokat, az élénkeket, kirobbanó vöröset itt csak flamingókról készült festményén láthatunk. A madarak mozgásában van valami eltitkolhatatlan, a nézőt szíven ütő szomorúság, ami a szabadság hiányából fakad.
Iacob Lazăr élénkebb, vitálisabb festészete mintegy ellenpontozza és kiegészíti az élményt. Ő is szeret sorozatokban gondolkodni, ugyanazt a tájrészletet festi meg mindig ugyanabban az évszakban, de másként és másként. Az ő évszaka nem a tél, hanem a tavasz és a kora nyár, amikor a tavasz felszabadult vadsága már valamennyire megszelídül. Csodálatosak a tavasz zöldjének kirobbanó és már némileg megállapodó olíva, smaragd, és fűzöld árnyalataiban villódzó tájképei, az egyiken a patakparton két fehér ló is látható, mozgásukban van valami leírhatatlan, de elsodró életöröm, hatásuk alól nehéz szabadulni. Iacob Lazăr is rendkívül tudatos művész, színválasztásai tehát korántsem véletlenek, szereti a kirobbanó, élénk, vad színeket, a vörös karmazsin, a skarlát és pipacspiros árnyalatai bűvölnek el festményein. Itt van például egy viszonylag kisméretű vörös képe, a lemenő nap szúró ellenfényében egy hol volt, hol nem volt falu határa éli a maga tűzben ellobbanó, különös életét. Sokszor az az érzésünk, s ez Iacob Lazăr tudatosságára is utal, hogy a festményeken megörökített tájrészletek a maguk külön életét élik, kiszakadva a valóságból, amelynek mégiscsak részei. Ez egyfajta ingerlő, sokkoló hatást gyakorol a nézőre. Az elején idéztük a Bauhaus teoretikusát, igen, egy festmény szóval megközelíthető ugyan, de teljességében soha nem lehet leírni, megközelíteni azt, ami varázsa, titka. A jó festők mindig látni is tanítanak.
