A Rodica/Iacob Lazăr házaspár kiállításának felvezetéseNagy festmények erőterében

2012. augusztus 25., szombat, Képzőművészet

Az árkosi Istálló Galéria már szép múltra visszatekintő kiállításainak sorában előkelő hely illeti meg a jelenkori román festészet méltán enigmatikus alakjainak tartott, Rodica/Iacob Lazăr házaspár közös tárlatát. Két nagy művészről van szó, a kiállított huszonegynéhány festmény nyilván csak a jéghegy csúcsa.
 

A kiállításon látható volt a művész házaspárról készült egyik gyönyörű, 2006-ban megjelent album is. A tanulmány szerzője, Tudor Octa­vi­an – akit mi főként csak politikai kom­mentátorként ismerünk –, a kitűnő író és művészettörténész elmondja, hány hazai és külföldi magán- és közgyűjteményhez kellett fordulni egyáltalán azért, hogy az album legalább megközelítően teljes képet adhasson a művészek nagy terjedelmű, szerteágazó és felvillanyozóan izgalmas életművéről. A festményeik utáni növekvő érdeklődés mutatja: a világ is kezdi felfedezni művészetüket. A bevezetőben még annyit el kell mon­danunk, hogy Rodica Lazăr (1931– 2009) életműve az album megjelenése után lezárult, és 2010-ben a bukaresti Apollo Galériá­ban hatalmas kiállítással tisztelegtek emléke és művészete előtt, míg Iacob Lazăr (1931) még köztünk van, és dol­gozik, számára is, akárcsak néhai felesége számára, a festmény és a művészet létforma is volt, menekülés is a kor tektonikus mozgásai közepette – az ötvenes években korántsem kényeztették el őket, formalizmussal vá­dolták meg, Rodica Lazărt a főisko­láról is kizárták, de ez egy másik történet.
 Az Istálló Galéria műsorfüzetében részletek olvashatóak egy, a házaspárról készült interjúból, amelyben köntörfalazás nélkül, őszintén vallanak megpróbáltatásaikról és hányattatásaikról. Egyik hitvallásában Ro­dica Lazăr pontosan megfogalmazta, mit is jelent számára a festészet: „...a festészetben és csakis a festészetben víz nélkül fulladozok, föld nélkül temetem el magam, levegő nélkül lélegzem és tűz nélkül lobbanok lángra, hogy megmenekülhessek, minden alkalommal, minden képemen...”
 Amikor elvállaltam a kiállítás megnyitását, s megnézhettem „közelről” is a képeket, világosan érzékeltem a kockázatot, hiszen ha le lehetne írni egy festményt, el lehetne mesélni, hogy miről szól, felesleges lett volna megfesteni. A Bauhaus teoretikusa, Moholy Nagy László írja: „...egy műalkotás sohasem válik tolmácsolása révén személyes élményünkké, a leírások és elemzések legjobb esetben is csak cerebrális útmutatók, bátorságot adhatnak ahhoz a kísérlethez, hogy önállóan hódítsuk meg ezeket a műalkotásokat a maguk időbeli és biológiai valóságában.”
Kezdjük Rodica Lazăr művészetével. Kiállított képei közül van legalább négy, amelynek hatása alól egyszerűen nem lehet szabadulni, az egyik a vörös flamingók, a másik a szülőfalu, Huşi téli tájképei, a harmadik a különös Tanagra című mélabús festmény (képünkön), a negyedik pedig a szintén mélakóros hangulatokat generáló gálya. Itt még annyit, hogy Rodica Lazăr szériában festett, nagy témái, az emlegetettek is időről időre másként és másként tűnnek fel, sorozatot alkotnak. A komor és borzongatóan szomorú téli tájat is sokszor megfestette, az elmúlás a lecsupaszodott csontvázfák körül köröz, az enyészet láthatatlan angyalai a levegőben lebegnek, ugyanakkor az elveszített szülőfaluja utáni visszafojthatatlan és eltitkolhatatlan szeretete is érződik, mutatva, hogy a benne élő és gyermekkorát idéző Huşi korántsem veszett el, megmaradt a festményeken. Valamikor a hetvenes évek elején a fővárosban egy országos festészeti kiállításon láthattam először a huşi-i táj egyik változatát, a százötven-kétszáz festmény környezetéből is kitűnt, erőterébe rántott, nem hagyott szabadulni, megteremtette saját bűvkörét. Akkor jegyeztem meg egy életre a nevét. Figyelemre méltó a Tanagra komorsága és az istenek talányos, fenyegető jelenléte. Kik is ők, és mit akarnak velünk, tőlünk? Megdöbbentő a vitorláshajó időn kívülisége is, mintha most indulna el a Gabriel Garcia Marques megénekelte eltűnt idő tengerén. Ha egyszer elindulok utolsó utamra, ezen a gályán szeretnék elmenni. Ro­dica Lazăr képeinek áradó és elsodró melankóliáját csak felerősítik színei, szereti a barnás-sárgás, szürkés árnya­latokat, az élénkeket, kirobbanó vö­rö­set itt csak flamingókról készült fest­ményén láthatunk. A madarak moz­gásában van valami eltitkolhatat­lan, a nézőt szíven ütő szomorúság, ami a szabadság hiányából fakad.
Iacob Lazăr élénkebb, vitálisabb festészete mintegy ellenpontozza és kiegészíti az élményt. Ő is szeret sorozatokban gondolkodni, ugyanazt a tájrészletet festi meg mindig ugyanabban az évszakban, de másként és másként. Az ő évszaka nem a tél, hanem a tavasz és a kora nyár, amikor a tavasz felszabadult vadsága már valamennyire megszelídül. Csodálato­sak a tavasz zöldjének kirobbanó és már némileg megállapodó olíva, smaragd, és fűzöld árnyalataiban villódzó tájképei, az egyiken a patakparton két fehér ló is látható, mozgásukban van valami leírhatatlan, de elsodró életöröm, hatásuk alól nehéz szabadulni. Iacob Lazăr is rendkívül tudatos művész, színválasztásai tehát korántsem véletlenek, szereti a kirobbanó, élénk, vad színeket, a vörös karmazsin, a skarlát és pipacspiros árnyalatai bűvölnek el festményein. Itt van például egy viszonylag kisméretű vörös képe, a lemenő nap szúró ellenfényében egy hol volt, hol nem volt falu határa éli a maga tűzben ellobbanó, különös életét. Sokszor az az érzésünk, s ez Iacob Lazăr tudatosságára is utal, hogy a festményeken megörökített tájrészletek a maguk külön életét élik, kiszakadva a valóságból, amelynek mégiscsak részei. Ez egyfajta ingerlő, sokkoló hatást gyakorol a nézőre. Az elején idéztük a Bauhaus teoretikusát, igen, egy festmény szóval megközelíthető ugyan, de teljességében soha nem lehet leírni, megközelíteni azt, ami varázsa, titka. A jó festők mindig látni is tanítanak.
 

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 507
szavazógép
2012-08-25: Képzőművészet - :

In memoriam Forró Antal

Forró Antal 1924. március 7-én született a felső-háromszéki Kézdi­mar­tonoson. Marto­nosi, kézdivásárhelyi, sepsiszentgyörgyi tanulóévei után a kolozsvári Ion Andreescu Képző­művészeti Főiskolán szerzett diplomát, és Ko­lozsváron telepedett le, ahol tanárként és alkotóművészként tevékenykedett viszonylag fiatalon, 58 éves korában bekövetkezett haláláig. 1982. augusztus 11-én hunyt el Kolozs­váron, sírja a Há­zsongárdi temetőben található.
 
2012-08-25: Kultúra - Fekete Réka:

Csángóföldről szertültek szét – Regáti magyarok között (1.)

A Prut és a Moldovai Köztársaság közvetlen szomszédságában, több mint ezer ortodox család által lakott Galac megyei faluban ismertem meg egy csángó asszonyt, akiről úgy tartom, halála után a szentek között van a helye. Egy hetvenfőnyi katolikus közösségben négy gyermeke felnevelése után másik négy elesettet gondozott, tizenhetet keresztelt, s „amikor eljött a revolúció, és a televízióban megmutitották Krisztust”, nekifogott, és templomot épített. A galacin kívül jelenleg a folteşti-i templom az egyetlen katolikus istenháza a megyében. Búcsúját szeptember 14-én, Szentkeresztkor tartják, s hiszem, egykor az utódok annak alapítója-építője, az esztufuji származású Fergyes Borbála emlékére is minden esztendőben elmondanak legalább egy imát.