Forró Antal 1924. március 7-én született a felső-háromszéki Kézdimartonoson. Martonosi, kézdivásárhelyi, sepsiszentgyörgyi tanulóévei után a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát, és Kolozsváron telepedett le, ahol tanárként és alkotóművészként tevékenykedett viszonylag fiatalon, 58 éves korában bekövetkezett haláláig. 1982. augusztus 11-én hunyt el Kolozsváron, sírja a Házsongárdi temetőben található.
Veress Zoltán, jelenleg Svédországban élő íróbarátja 1974-ben ezt írta Forró Antalról: „Művészete örök visszatérés a szülőföldhöz, a szó szűkebb és tágabb értelmében egyaránt: visszatérés a gyökerekhez, a tájhoz, a természethez, az emberhez a maga ősi egyszerűségében és tisztaságában. S éppen ez a visszatérés teszi Forró Antal művészetét nem köznapian modernné, hanem a szó mélyebb értelmében korszerűvé. Mesei tündöklés és balladai borongás váltakozik vásznain, kartonjain: ahány kép, annyi korszerű életérzés, amelyeket ez a városon élő, de örökké erdőn-mezőn bolyongó művész természet-anyánk arcára vetítve fogalmaz meg számunkra.”
Banner Zoltán az Erdélyi Magyar Művészet a 20. században című monografikus munkájában Forró Antalt a székely festőiskola jelentős művészegyéniségei közt tartja számon. Megállapítja, hogy a nagybányai pantheista-természet központú festőiséggel szemben a székely iskola egy másik vonulatot képez, melynek fő reprezentánsai a 20. század elején, illetve annak első felében a csíki nagyok: Márton Ferenc, Nagy István és Nagy Imre voltak. A második hullámhoz tartozott Bordi András, Bene József, Incze István, Karácsony János. A harmadik-negyedik nemzedékhez már jórészt az 1944 utániak sorolhatók: Forró Antal, Kusztos Endre, Sövér Elek, Sükösd Ferenc, Gaál András, Plugor Sándor, Márton Árpád, Búzás András és mások.
Azok a jegyek, amelyeket Banner Zoltán a székely iskola képviselőire jellemzőeknek talál, pontosan fellelhetők Forró Antalnál: munkáin a grafikai-festői jellegek az uralkodóak. „Alapvető témái a táj és az ember, de a tájat úgy varázsolja elénk, hogy az ott élők sorsát, életérzéseit tükrözze. Tájképein általában ritkán találunk alakokat, de előszeretettel elevenít meg arcokat. Egyszerű, mindennapi emberek portréit örökíti meg oly módon, hogy azokon leolvashatók a tájak emberének gondjai, törekvései, életérzései” – idézem néhai Incze Lászlót, a kézdivásárhelyi múzeum volt vezetőjét.
Az erdélyi, de főleg a székelyföldi pasztell-reneszánszról többen is írtak már. Képviselőikre, köztük Forró Antalra, Kusztos Endrére, Sövér Elekre, Maszelka Jánosra, de a többiekre is az jellemző, hogy festve rajzolnak, illetve rajzolva festenek, szín és rajz egységet alkot műveikben. Forrónál, de talán a többieknél is felfedezhető, hogy „rajztudása szinte reflexmozgás”. Magyari Lajos költő 1974-ben Kézdivásárhelyen így méltatta Forró Antal munkásságát: „Érzésünk szerint a művész a pasztellben nyújtja leginkább önmagát, itt valósítja meg azt a harmóniát, amely a színek összebékítésével a kompozíciót alkotja... Forró nagy élménye a székelyföldi, s ezen belül a martonosi táj. Témájától csak szénrajzaiban tér el, ahol az élet alkonyához érkezett parasztok arcát örökíti meg, akik tekintetükben, homlokuk ráncaiban ott hordozzák a szüntelen munkában eltöltött élet minden tapasztalatát.” Ahogy Nagy Imre mondaná: „élővé válik a történelem.”
Forró Antal így fogalmaz: „Művészet akkor jöhet létre, ha az alkotóban megvannak mindazok a tulajdonságok, amelyek munkájához elengedhetetlenül szükségesek, ha van mondanivalója és hozzá tehetsége, hogy ezt maradéktalanul ki is tudja fejezni, ha kellő élettapasztalat van mögötte, és a kifejezőeszközökkel a legteljesebben tud bánni. A művésznek szüksége van társadalmi körülményekre: alkotószabadságra és az ehhez elengedhetetlen anyagi ösztönzésre. Alkotóművész csak az lehet, aki képes felismerni saját képességeit, s megvan az ereje ahhoz, hogy szembeszálljon, ha kell, az előtte álló akadályokkal, és makacsul kitartson meggyőződése mellett. Ezért némely művészt olykor az idő, az utókor helyezi a megfelelő helyre. A művészet tehát hit az igazságban. Mindig meggyőző, érzés- és gondolatébresztő, a lelkiismeret hangja. (...) A művészet a lelkek találkozása, az áhítat temploma. Ezt a művészetet vallom magaménak. Erre a találkozásra készülök mindig, az alkotás boldogító és nehéz óráiban.” (A Hét, 1973. július 27.)
2007 júliusában a kézdimartonosi falunapokon bronz emléktáblát lepleztek le az iskola falán. A plakett Vetró András szobrászművész alkotása. Mostani berecki emléktárlata szeptember 10-ig látogatható.
FORRÓ ÁGNES
