Ha kifogy a mészkő
A forrásvíz ma is nagy kincs, értéke egyre nő, a mészkőtömböknek pedig, amelyekben a föld alatti üregek kialakultak, érdekes az ipartörténeti históriájuk. A belső-kárpáti homokkőövezetekben valamikor mindenütt megkezdték ezek felszíni bányászatát, erre alapozott a falvanként kialakult kezdetleges mészégetőipar, amit aztán mégsem tudott teljes mértékben elnyomni konkurencia, mert például Vargyas övezetében, az Észak-Persány-hegységben több helyen magánemberek ma is égetik a jó minőségű mészkövet, s lám, a rikai mésznek ma is van piaca. Érdekes, nehezen tudták a régiek megmagyarázni, „mi a baj a háromszéki mészkővel, hogy ha azt huzamos időn át bányásszák, egyszer csak megkutyálja magát, és kifogy...” Bizony kifogy akkor, amikor a bányászással elérik a mészkőtömböt (amit a geológusok olisztolitnak neveznek) körülölelő homokkövet. E haldokló régi helyi ipar emlékét a környező településeken helynevek őrzik ma is: Mészkemence, Mészpest, Mészkőbánya.

Augusztusi barangolás
Egy év alatt sem történik annyi különleges esemény Lisznyópatakon, hogy arról a riporter egyoldalas írásban beszámolhatna. Most ugyanis, amikor telefonon érkezett a hír: „jöjjön, mert öntik az aszfaltot a Patak felé!” – mennünk kellett. Ábrahám Csaba, Uzon köz­ség alpolgármestere elmondta: ez a közel másfél kilométeres aszfaltozott útszakasz, ami most készült, lényegében egy régebbi, kormánypénzből finanszírozott program befejező része. Sajnos, nem nyúlik fel Lisznyópatakig, de onnan tovább jól járható makadámon érhető el a falu. A patakiak – amint azt Süket György, aki Lisznyópatakot képviseli a községi tanácsban elmondta – nyilván azt szeretnék, ha hozzájuk is aszfaltos úton juthatna el a turista, mert nemcsak tőlük hallottuk, hanem Uzon község honlapján is azt olvastuk, hogy tájképi és más környezeti értékei miatt Lisznyópatak a jövő üdülőtelepévé válhat. A festői táj pedig valóban tündéri. Útban a falu felé, menetirányban feltűnik a Bodzafordulói-hegység legmagasabb masszívuma, az 1029 m magas Szeredőponk. A völgyet délről a Bikfalva fölé behajló hegygerinc, északi irányból pedig a sepsimagyarósi Heveder felől húzódó Szénégető gerince zárja le.
A tavalyi népszámláláskor 72 személyt írtak össze Lisznyópatakon, ennyi tehát össz­lélekszáma. Etnikai összetételét nem egykönnyen sikerült kibogozni. Annyi bizonyos, hogy a lisznyói református lelkészi hivatalban – tiszteletes Derzsi György lelkész adatai szerint – 17 lisznyópataki reformátust tartanak nyilván, Albert Imre uzoni római katolikus plébános és Süket György egybehangzó adatai szerint 10 katolikus él itt. Ha a népszámláláson bejegyzett 72 személyből levonjuk a két felekezetet, a megmaradt félszáz személy egykori görög katolikus, illetve görögkeleti és más vallású. Ha beleszámítjuk azt is, hogy volt, aki valamilyen okból nem vallotta magát magyarnak, a lisznyópataki magyarság az összlakosság mintegy 27 százalékát teszi ki. Isten­tiszteletre, szentmisékre minden felekezet Lisznyóba jár. Nem történt másképp ebben az esztendőben sem.
– Lisznyópataki híveim is Lisznyóba járnak istentiszteletre – nyilatkozta Derzsi tiszteletes, és kiemelte, hogy a jó pár kilométer ellenére is sűrűn látja a templomban például Dészpa Bertát, akit jó reformátusnak tart.
Barangolásunk idején a lisznyópataki magyar római katolikusok éppen a Nagy­boldogasszony-napi templombúcsún vettek részt. Miként azt Albert Imre uzoni plébános mondta, Lisznyóban 120, míg Lisz­nyópatakon 10 híve él. Az ünnepi szentmise főcelebránsa és a szentbeszéd elmondója is a meghívott Márkus András sepsiszentgyör­gyi plébános. Gondnokuk Balázs Árpád magánvállalkozó, aki lisznyói lakásának kerítésében külön erre a célra kialakított fülkében adott helyet a Szűzanya szobrának, amelyet tavaly Dimény Ibolya jóvoltából szereztek be. Templombúcsú után itt hangzott el idén is rövid szabadtéri műsor. A görögkeleti hívők is Lisznyóba járnak. Itt még áll a régi görög katolikus templom, új görögkeleti temploma 1913-ban épült Szent Péter és Pál apostol tiszteletére. Lisznyó­patakon magyarnak és románnak is egyaránt két olyan kis harang szól, amelyet a két világháború idején ajándékoztak az Óki­rályságban élő görögkeleti hívek. A falu közepén működő harangot a Bukarest környéki Măgurelében élő ortodox hívek ajándékozták Lisznyópataknak. Még egy kis lélekharang szól a falu temetőjében, amikor valakit a túlsó partra kísérnek. Gyenge, szomorú hangját visszaverik a környékbeli hegyek – mondogatják a helybeliek.

Magad, uram, de ha lehet, itt, Lisznyópatakon!
Egybehangzó az a vélemény, hogy ha kihal az idősebb emberöltő, megfogyatkozik a helyi lakosság is, akik közül többen élnek nyugdíjukból. A még fizikai erővel bírókat tejelő szarvasmarhák és juhseregek hozadéka tartja el.
– Itt már nincsen csorda, felszámolták – mondta Dészpa Berta. – Nálunk is van egy tehén, egy ló és disznó. Ennyi. Mindenki gondoskodik arról, hogy legyen annyi helye-legelője, ahol meg tudjon élni jószága. Tejeskocsi nem jár ki Lisznyópatakra, azt a tejet, ami csurran, mindenki fel tudja dolgozni saját maga számára.
A tanácstaggal a lisznyópataki lehetőséget erőltettük, ám a gazdasági erő mélyen szunnya­dó. Az erdővagyont alaposan megdézsmálták az elmúlt rendszerben, termőföld alig akad, inkább kaszáló és legelő. Valahonnan a faszénégetés monoxidos szagát hozta felénk a szél, az is valami ott, ahol még egy-két munkahely is létkérdés. Valóban, az üdülés, a csend, a tiszta levegő, a patak és a források vize is kincs. Arról, hogy a lisznyópataki Büdöskút ki fog épülni, felkeresik majd a gyógyulni vágyók a lisznyópataki reumások, egyelőre csak álmodnak. Az uzoni önkormányzat kiépíttette volna ezt a gyógyfürdőt, csak annyi a baj – magyarázták a községházán –, hogy a terület, ahol a kénes gyógyvíz felszínre a tör, per alatt áll: perelik a tulajdonjog magyarországi, úgymond, birtoklói. Ez a gyógyvíz, akárcsak többi társa (ugyanabból a rétegből tör elő, mint a sepsibesenyői forrás), minőségi szempontból kiváló, hozama azonban nem elegendő. Tárolni lehet anélkül, hogy lényegesen veszítene gyógyerejéből. Kiépítése, helyi hasznosítása nem tűnik álomnak. Sokan tudnak arról az idősebb helybeliek, hogy néhai Szotyori György tanítómester rendezte a fürdőt, házikót épített föléje, ahol tiszta, meszelt szobában fürdőkád és vízmelegítő kályha működött. Aki akart, begyújtott, a kifüggesztett ajánlat szerint megfürdött. Két kötelessége volt: az elégetett tűzifát pótolni és a kádat-helyet tisztán hagyni. A bizalom nagy volt: kulcsos gyógyfürdő volt, a kulcs a házikó külső falán függött, az részesülhetett a helyi érdekű gyógyhely áldásából, aki éppen óhajtotta!
– Itt jelen pillanatban, ha jól számolom, tizennégy személy építtetett már hétvégi házat, zömében brassói lakosok – folytatta az eszmefuttatást Süket. – Kevés az aktív munkaerő, nem több, mint hét a korombeli fiatalabb család, akikre ezt rá lehet fogni. Kulturális életről beszélni nem lehet. Itt a központban egy épület, amelyben az iskola működött, most a gyerekeket iskolabusz szállítja az uzoni központi iskolába. Egy tető alatt kultúrotthon is, ahol egy-egy hétvégén buliznak az uzoni fiatalok. A kulcs nálam, felügyelek az épületre, a bért, amikor kifogadják, a tanácsnál fizetik le.

Régészek eldorádója lehetne
Lisznyóban újságolták, hogy Derzsi Eszter történelem–földrajz szakos tanár, a nagyborosnyói iskola aligazgatója dolgozik a község monográfiáján. Biztos, hogy lesz belőle könyv, mert erre pályázatot nyert. Bizonyára ebben is szó esik majd arról a két, a nép által várnak nevezett helyről, maradványról, amelyről e sorok írója is írt háromszéki vártúrakalauzában. Az erről szóló adatokkal ajándékozzuk meg most az olvasót. Sajnos, ezekről jelen pillanatban ennél többet nem lehet tudni, ezért merészeltük állítani, hogy: régészek eldorádója lehetne.
A Borzos- vagy Küszürüs-tető előhegyén áll a Várbérc, ennek tetejére helyezi a nép a Törökvárat. Nyakát kettős mély sánccal vágták át a hajdani megtelepedők. Tetejét olyan sűrű ciher borítja, hogy azt tüzetesebben átvizsgálni szinte lehetetlen volt. Néhai Kreczuly János szerint „a törökök idejében menedékhelye lehetett a lisznyóiaknak, emberemlékezet óta áskálta a nép. Keresték a lejáróajtót a várpincékbe, ahol kincsek rejlenek. A törökök rejtették el, mert azok aztán még később titokban visszajártak a várhoz, keresték kincseiket. Azért Törökvár a neve.”
„Én is kutattam Törökvárát lisznyópataki fiatalokkal 1953-ban – emlékezett vissza néhai Fejér Ákos honismerő jeles tanár. – Cserépdarabokat, holtszenet és tégladarabokat találtunk ott.” Barabás várának emléke halványan, de él még Lisznyóban. Oda helyezik a Borzos- vagy Küszürüs-hegy tetejére, s azt is emlegetik, hogy az Lisznyó népét szolgálta. Néhai Kese Géza mesélte, hogy a lisznyói Barabás család ismerte azt a helyi hagyományt, miszerint „ezt a védhelyet a Barabás család ősei építették, innen a neve is. Mészvakolatos kő és omladék is van a tetőn.” A katonatartó Barabások vára volt, oda menekültek a tatárok elől. A két várat, a Törökvárat és ezt alagút kötötte össze.