Hogy a dolog végül miként sült el, láthattuk a fejleményekből. Hozzá kell persze tenni, a játszma maga még nem dőlt el. De a pillanatnyi helyzet, a felfüggesztett elnök visszaköltözése a Cotroceni-palotába és jogaiba való visszahelyezése előreláthatólag azt a válaszlépést fogja kikényszeríteni a kormánypártok parlamenti többségéből, melyet különben szívesen elkerültek volna: nevezetesen annak az alkotmányos reformnak a kezdeményezését, mely majd alaposan megnyirbálja az elnök (és talán az alkotmánybíróság) hatáskörét, és azt amolyan reprezentációs feladatokra korlátozza.
Románia, mint ismeretes, ún. félelnöki köztársaság, azzá lett annak folytán, hogy a rendszerváltás utáni Nemzeti Megmentési Frontnak mindenhez inkább fűlött a foga, csak éppen az erőközpontosítás és a hatalomkoncentráció lebontásához nem. Ion Iliescu mintegy elődje – horribile dictu – örökébe lépve, amolyan jóságos atyuskaként, de a teljhatalom birtokában uralta népét, de azt oly diszkréten gyakorolta, hogy bárki alattvalója akár egy eszményi parlamenti köztársaságban hihette magát. Az új, forradalminak kikiáltott alkotmánynak volt azonban egy nagy bibije: a központi hatalom megtestesítője, az erős államelnök adott helyzetben és parlamenti felállás mellett a végrehajtói hatalmat akár a törvényhozó testület rovására is ellenőrizni tudta általa. Ez gyakorlatilag Iliescu alatt is így fungált, noha burkoltan csinálták, és megtévesztő látszatok mögé rejtették.
Hogy Traian Băsescu e lehetőséget miként aknázta ki az utóbbi négy, de akár nyolc évben, hogyan alakította át tulajdonképpen de facto már-már elnöki köztársasággá Romániát, annak számtalan eklatáns példája sorolható fel, kezdve azon, hogy a 2008-as kormánytöbbséget is gyakorlatilag ő hozta (fércelte) össze saját pártja hegemóniája alatt, el egészen a legutóbbi időkig, az Ungureanu-kormány beiktatásáig. Igen ám, de mivel elődje diszkrécióját sutba vágta, az ország politikai rendszerének belső szerkezeti ellentmondása mintegy nyílt titokká vált, egy kétfejű sashoz kezdett hasonlítani. Benne a kormány elvileg a parlamentnek, valójában az elnöki palotának volt felelős. A törvényhozó szavazógépezetét ugyanis szintén az elnök vezényelte.
Az államelnöki kísérletet itt most nem kívánom minősíteni (utólag okvetlenül méltányolni kell, hogy bár a kimondott kisebbségellenességtől tartózkodott). Nem úgy az ellenzék, mely teljesen félreállítva, megalázva és megbénítva érezte magát, és bosszúra szomjasan várta a pillanatot, amikor visszaüthet. Vezérei úgy vélték, e pillanat a spontán téli tüntetéssorozat hangulatában érkezett el. Az ezt követő parlamenti földcsuszamlásnak, a saját mandátumukat és irhájukat menteni akaró honatyák fölöttébb épületes árulása és ellenzékhez csatlakozása folytán a felduzzadt szocdem-liberális szövetségnek a kormányt is sikerült megbuktatnia. (Másik kiigazítandó fonáksága az alkotmánynak, mely a parlamentet úgyszólván az elvtelen opportunizmus táptalajává teszi.)
Az új kormánytöbbség számításból és a könnyebb ellenállás vonalán azonban nem az alkotmány átgyúrásához látott hozzá, hanem a személyes leszámolás útját választotta, és ezen végül rajtavesztett. Emiatt fog most ráfanyalodni arra, amivel kezdenie kellett volna: az alkotmányreformra, amely, persze, hosszas és körülményes folyamat lesz. Ráadásul félszívvel végzik majd, hiszen valójában legkisebb vágyuk is nagyobb annál, hogy az elnöki funkciót eljelentéktelenítsék. Az erős elnöki hatáskör nagyon is megfelelne nekik adott körülmények között – a legközelebbi államfőt ugyanis reményeik szerint ők adják majd, akkor pedig minek kiherélni a funkciót?
E számítást balszerencsés próbálkozásuk kudarca azonban alighanem keresztülhúzta. (Persze, ha Băsescut másképpen is meg tudják bénítani mandátumának végéig – ami kétséges –, akkor egy újabb pótmegoldással fognak kísérletezni.) Választási tőkéjüket azonban csak egy elvi megoldás, azaz a reform gyarapíthatja, ezért miután kezüket megégették már párszor, s az önleleplezésig menően bakiztak, kétszer is meg fogják gondolni, miként lépnek.