A török kiűzése és Erdély Habsburg uralom alá kerülése után 1693-ban a történelmi Erdély és Partium nagyrégiók útjai elváltak. II. Rá­kóczi Ferenc a partiumi vármegyéket újra er­délyi közigazgatás alá vonta. Debre­cen városát is a Partium részeként kezelte. A Rá­kóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke (1711) után a Partium területének jogi helyzete a 17. század végén lerakott alapokhoz tért vissza, de 1733-ban III. (Habsburg) Károly király (1711–1740) Kraszna, Közép-Szolnok és Zaránd vármegyéket, valamint Kővár vidékét – a Habs­burg Birodalmon belül – a Magyar­or­szág­tól külön kormányzott Erdélyhez csatolta.

Jozefinista átalakítás
A Habsburgok a vármegye intézményében a központosító és németesítő törekvéseikkel szembeni magyar nemesi ellenállás, a nemzeti különállás, a rendi jogok és kiváltságok védőbástyáit vélték felfedezni. II. József császár (1780–1790) reformintézkedései között – egyebek mellett – a vármegyei önállóság és más feudális maradványok (székek, régi kerületek, vidékek) eltörlése és a kerületi igazgatási rendszer bevezetése is szerepelt. 1785. március 18-án kelt rendelete értelmében a vármegyei hatóságokat felszámolták, a főispánok, közgyűlések megszűntek. A Habs­burg Birodalom egész területét – az osztrák örökös tartományok mintájára – kerületekre osztották, amelyek a közelebbi tájakon 4–5 korábbi vármegyét foglaltak magukba. A nagyrészt Partium történelmi régió peremén kialakított nagyváradi kerület Bihar, Békés, Csanád, Csongrád és Szabolcs vármegyét foglalta magába. Erdélyben a jozefinista közigazgatási-területi rendezés első formája tíz megye kialakítása volt az addigi vármegyék, székely és szász székek és vidékek helyett, majd 1786 januárjában itt is létrejöttek a kerületi biztosságok, és a megyéket három kerületbe tagolták, Nagyszeben, Fogaras és Kolozsvár székhellyel. Mindezt a császár és a nemesség már korábban kiéleződött viszályának közepette.*
A kerületet a széles hatáskörrel rendelkező királyi biztos vezette, aki felügyelte a közigazgatást, az igazságszolgáltatást és – a kerületet járva – rendszeresen és részletesen tájékoztatta a központi kormányzatot az ottani állapotokról. Az önkormányzatát vesztett megye élére főnököt (alispán) állítottak, akit ettől fogva nem választottak, hanem kineveztek. A németet az egyetlen hivatalos nyelvé tették az egész Habsburg Birodalomban.
A jó szándékú és tehetséges uralkodó, II. József sok intézkedése a modernizációt szolgálta, de a hagyományok figyelmen kívül hagyása a társadalom több rétegét, közigazgatási reformjai pedig az egész magyar politikai elitet szembefordították vele. Egységes birodalmat képzelt el, mindent egységesíteni akart, túl gyorsan és erőszakosan, fegyverrel fenyegetve az ellenálló megyéket, nem volt tekintettel országai eltérő alkotmányaira, fejlettségére, népeinek sajátosságaira, s hogy esküje ne korlátozza, nem koronáztatta meg magát Magyar­országon. Ezzel kapcsolatban rendkívül népszerűvé vált a nemesi ellenállás körében Ányos Pál (1756–1784) pálos szer­zetes, a szentimentalizmus költészete képviselőjének 1782–1783-as keltezésű, Kalapos király című verses röpirata. Nem érdektelen három helyről nyolc sorát idézni: „Megőszült atyáink miként csalatkoztak, / Hogy rajtad s anyádon egykor szánakoztak. / Tudod, a pozsonyi vár palotájában / Miként nyöszörögtél anyádnak karjában?”**, „Mért gyermekségedben nem tudtuk felőled, / Hogy kalapos király fog lenni belőled?”, „Vagy ha aztat véled hogyha koronánkat / Fel nem teszed, bátran ronthatod hazánkat”. A politikai tartalmú, éles hangú kifakadás nyomán a „kalapos király” jelző rajta is maradt II. Józsefen, és igen elterjedtté vált.
A jozefinista átalakítás következtében a helyzet odáig fajult, hogy az országot (és kiváltságaikat) féltő magyar rendek képviselői már a porosz királlyal tárgyaltak a Habsburg-Lotaringiai-ház trónfosztásáról. A rendi ellenállás miatt a kalapos király halálos ágyán visszavonta valamennyi intézkedését a vallási türelmi rendelet, a jobbágyrendelet és az alsópapságot támogató rendelet kivételével. Politikájának megítélése megosztotta a kortársakat és az utókort is. Csak emlékeztetőül utaljunk arra, hogy milyen másképpen látta és írta le azt a korszakot Jókai Mór a Rab Ráby és Nyirő József A sibói bölény című regényében. A magyar rendek engesztelésén már öccse és utódja, II. Lipót (1790–1792) tüsténkedett, fenntartva a vármegyerendszert Magyar­orszá­gon és az akkor külön kormányzott Erdélyben is.

(folytatjuk)

* Történészek szerint nem szította az 1784-es Horea, Cloşca és Crişan vezette erdélyi parasztfelkelést, de politikájának szerepe volt benne.
** Utalás a pozsonyi jelenetként ismert 1741. szep­tember 11-i eseményre, amikor anyja, Mária Terézia királynő személyesen, gyászruhában, a csecsemő, féléves Józseffel a karján megjelent Pozsonyban a rendi országgyűlésen, és megnyerte magának a kezdetben ellenállást mutató magyarok támogatását. A magyarországi nemesek akkori híres „Vitam et sanguinem pro rege nostro!” („Életünket és vérünket királyunkért!”) felkiáltása következményeként 11 magyar huszárezred (mintegy 35 000 katona) harcolt a Habsburg trónért Európa hadszínterein az osztrák örökösödési háborúban (1740–1748 ).