Ha nem is a billentyűkbe csapva – mint ahogy azt Presser Gábor, a Magyar Dal Napja ötletgazdája tette a bevezető szavak helyett –, főként húrokat pengetve ünnepelte Sepsiszentgyörgy is a magyar zenét. És vele együtt talán az egész zenekultúra, a hol van, hová tart a magyarság zenéje kérdés is a homloktérbe került. Több síkon találkozott tehát zene és közönsége, a magyar zenét művelők és az azt kedvelők tábora.
Méreteiben is impozáns immár a szeptember második vasárnapjára időzített Magyar Dal Napja koncertfolyam, amely bejárja az anyaország legkülönbözőbb vidékeit, és „elkanyarog” – immár második éve – a Kárpát-medence egy-egy zugába. Idén mondhatni a legtávolabbi keleti zeneközpontba, Sepsiszentgyörgyre.
S mielőtt még valaki nagyzolással vádolna, kukkantson bele csupán az idei nyár zenei kínálatába, s mondjuk számítsa ki az egy főre eső koncertek számát. Ha pedig ide vesszük a zenei táborokat, a nagy események kapcsán szervezett koncerteket, zenés előadásokat, nyugodtan állíthatjuk: Szentgyörgy zenei központtá nőtte ki magát, minden egyes lakója részt vehetett legalább egy zenei eseményen. Az egyik helyszín pedig, amely a Magyar Dal Napjának otthont adott, a múzeumkert olyan otthonát teremtette meg a zenének, amely nélkül immár elképzelhetetlen a szentgyörgyi zenei élet: Lázár-Prezsmer Endre szervező rövid statisztikája tizennégy múzeumkerti koncertet jegyzett a nyár folyamán, közel kétezres hallgatósággal.
De ezek csak a mennyiségi mutatók – mint ahogy vasárnap délután is hat zenekar váltotta egymást a színpadon: a Codex, az Evilági, a Mácsafej, a nemEz, a P.U.L.B. és a Fabatka, a Park-vendéglőben pedig a Melodica, valamint Dancs Annamari és Tarján Pál énekelt –, a hangulatról, a minőségről csakis azok győződhettek meg, akik (ismét) kilátogattak a múzeum és a faóriások hűvösébe. Mert azt már közel száz éve megfogalmazta Kodály, hogy az elsődleges tennivaló a magyar zenei köztudat megteremtése. Igaz, ő az iskolát tartotta elsődleges szereplőnek, s e tekintetben nem beszélhetünk föltétlenül töretlen fejlődésről. Ezzel együtt egy ilyen napon érdemes huszadik századi zeneóriásaink gondolatait is fellapozni, még akkor is, ha manapság más összefüggésben élhetjük meg a kultúrák közötti „küzdelmet”, a „zenei világfalu” kialakulásával egységesülni látszik a kultúra eme lélektápláló szelete is. Ami óhatatlanul a karakteres hagyományok háttérbe szorulását is hozza.
Talán erre is jó a Magyar Dal Napja: egy pillanatra magunkra figyelünk, zenei hagyományaink értékeire, anélkül, hogy a teljesen más gyökerekből táplálkozó európait kizárnánk. S ebben a törekvésben a szentgyörgyi zenészek (a nap során szinte kizárólag helyi muzsikusok léptek közönség elé) megtalálták az arányokat: a zenei piacon egyeduralkodó angolszász muzsika mellett/mögött ott lüktetett a magyar jelleg. És nem csupán azért, mert minden szöveg magyarul szólt.
Nem túlzás állítani: az anyaországi nyolc város tizennégy színpada, na meg a kassai helyszínek társaságában a sepsiszentgyörgyi zenei alkotókészség (ne feledjük, az elhangzott dalok mind-mind saját szerzemények voltak), az előadói színvonal nem csak egy napra szólóan hozta közénk a magyar dal erejét. Kívánhatunk-e ennél többet egy ilyen rendezvénytől?
