A valamikori többökrös gazdák ivadéka, a nagyborosnyói Kanyó Antal – akinek édesapja annak idején, hogy a téeszvilágot elkerülje, buszsofőrségre adta fejét, s végül azzal felhagyva tért vissza a rendszerváltáskor a gazdálkodáshoz – hat évvel ezelőtti riportunk jóslatát, miszerint a jövő sikeres vállalkozója válhat belőle, úgy vélem, igazolta. Az akkor harminc hektárt megművelő gazda mára megháromszorozta területét és megsokszorozta gépei teljesítményét, de nem is emiatt, hanem inkább mint egy új mentalitás úttörője érdemel igazán figyelmet.
Az új porta
A földek nagyobb része persze bérelt, de anyagi erejét és előrelátását dicséri, hogy a vásárlást sem hanyagolja el. Kanyóéknál érdekesen alakult ama apa–fiú viszony is, mely sokfelé jó évtizeden vagy még tovább hátráltatta a székely gazdálkodásban az újítás és vállalkozás szellemének érvényesülését. Az, hogy a fiatalok a hagyományos tekintélyviszonyok fennmaradása miatt alárendelődtek a szülőknek, hogy ahol még bírták erővel, ott az idősebbek vezették jó ideig a visszakapott földeken a munkát, nem egy helyt elgáncsolta a rugalmasabb alkalmazkodást. Itt az édesapa nem állt fia útjában, s bár a mai napig mindenik a maga stílusában és belátása szerint dolgozik, az ifjabb Kanyó próbálkozásainak sikeres kibontakozását jelzi, hogy a szülői porta mellé az egykori nagy veteményeskert túlsó végében felépítette a maga villaszerű, szép új házát. Annak elülső, leválasztott részét üzlet és italmérés foglalja el, hátul nagy raktár és gépszín, műhely egészíti ki mindezt, s ennek tőszomszédságában, az „utcacskán túl” a volt gépállomás óriási udvara és tárolási kapacitásai is birtokába kerültek azóta. Ott aztán a sok, igaz, másodkézből vásárolt gép is mind elfér a tető alatt, és némi átrendezés, befektetés árán a korszerű raktárak is kialakíthatók a szemközti oldalon.
Nos, ennyi derül ki első látásra a változásokról, ez tárul a portára látogató szeme elé. Ha ehhez hozzávesszük az ebédlőbe apalátni betotyogó, fogkeféjét szorongató kétéves apróságot, s hogy a gazda családalapításának sikerét az ismét áldott állapotban lévő háziasszony bizonyítja, előttünk az egész kép – amennyire az egy pillantásra átfogható. Nézzük meg hát, mit mesél mindezek eredetéről, az azokat mozgató szándékokról a gazda, a ma alig harminchárom éves Kanyó Antal.
Pályázatok
Előbb, persze, adóssága felől faggatom. Hat éve ugyanis megkért, a Sapard-segítséggel tervezett seréstenyészdéről ne írjak, mert függőben volt még a pályázat elbírálása. Nos, a próbálkozás füstbe ment, jobbnak látták lemondani róla. Bocsássuk előre, utóbb a fiatal gazdáknak kiírt, 25 ezer eurós pályázatnak már hasznát vehette.
– Abbaszakadt a tervezgetés, mert nem láttuk már érdemesnek. A Munténia Szövetkezet keretében működött volna, Bukarestből kaptuk volna a malacokat és a recepteket, nagy országos hálózatban képzelték el. A mi dossziénk a 136-os számot viselte, aki utánunk a harmadik volt a sorban, és nem állt ki, annak is csak most, öt év után sikerült befejeznie a 750 fős istállót, melyből mi kettőt vállaltunk. Négyen lettünk volna benne, én húsz százalékkal, aztán apósom, sógorom és még két testvér. De nagy zűrök voltak, a sertéspestis miatti európai kiviteli tilalom, a nagy bürokrácia, a gabonát érdemesebb volt eladni stb. – úgyhogy némi veszteség árán, de visszaléptünk. A hálózat létrejött különben, és működik, Râmnicu Săratban épült meg az első tenyészde, itt is felépült Tamásfalva felé egy egység silókkal, istállóval, minden. 1500 állattal persze rengeteg a baj, az önrész 40 vagy 50 százalékos lett volna, azt bankból kellett volna felvenni, s a Sapard a megépítés után adta volna vissza a különbözetet. Úgy ítéltük meg, a kamat megette volna a hasznot. Őszintén szólva, azt sem szeretem, ha függök másoktól. Bár amíg beletanul az ember, jól fogott volna az irányítás. Kiválni? Öt év után talán önállósodni is lehetett volna, hogyne, ha megérte volna, nem életfogytiglan kötöttük a szerződést. De úgy hallottam, nem megy jól a disznótenyésztők sora nálunkfelé, bár ha az export megindult, akár jól is mehetne.
Teljes gépesítés
Kanyó Antal nagy ifjúkori élményét, melyről hat éve beszámolt, a svájci gyakorlat idején pontosan egy sertéstenyésztő farmon élte át, s annak éppen a biztonságát emelte akkor ki: a gazdától szabott áron vették át partnerei a hízókat, ott a takarmányozási, eladási és jövedelmi viszonyok tehát mind a lehető legkiszámíthatóbban megbízhatóak voltak, egy bejáratott gépezet logikája szerint működtek. Nos, e gazdasági környezetnek nálunk több láncszeme hiányzik, a partnerek szavahihetősége is kívánnivalókat hagy maga után. Svájcból hazajövet, persze, megkörnyékezte a kísértés, hogy kamionsofőrként vagy másként a városban helyezkedjék el, s a „könnyű életet válassza”, de másként döntött, s úgy érzem, nem bánta meg. Nincs oka rá. Ha csak a gépparkját nézzük, az akkora és olyan sokoldalú, hogy e nagy gazdaságot mindössze hárman el tudják látni. Két kisegítője, egy karbantartó és egy traktorista igaz, a napszámot választja, ódzkodnak az alkalmazotti elköteleződéstől, de megbízható, kipróbált emberek. Más segéderőre nincs is szükség, a helyi többség munkamorálja amúgy sem nyújtaná a megkívánt teljesítményt.
A gépek használatára terelődik a szó.
– A régi román traktoraim nagyon hasznosak, azokkal fuvarozni, utánfutózni, apróbb dolgokat megoldani nagyon jól lehet. Van egy 170 lóerős is, szintén használtan vettem, újonnan rémesen drága. Nos, azzal valóban többszörösét el lehet végezni a szántásnak a régihez képest, de főleg annak minőségén javít. Az a földet megfekteti, 360 fokban megfordítja. Fontos továbbá a talajfeldolgozó frézer, a kombinátorok finomabb munkát végeznek a tárcsánál.
Üzleti titkok felől nem kérdezősködöm, de hallottam, a vidéken a jobb szántó ezer eurós hektáronkénti áron kel el. Kanyó Antal megkétszerezte családi tulajdonú szántói és kaszálói területét, úgy véli, a művelt földek legalább feléig kellene felmenni. Arra törekszik, egy tagban legyen, amit szánt, „van tizenegy hektáros parcellám egyben, a másik tizenhárom hektáros, aztán egy öthektáros, szemben vele egy háromhektáros fekszik”. Ha figyelembe vesszük, hogy a faluban egy ehhez mérhető gazdaság van még, és több közepes nagyságú, komolyan átrendeződhetett már a nagyborosnyói határ a húsz év alatt. Úgy tapasztalta, beindult némi földforgalom, a töredékbirtokok gazdát cserélnek, abban bízik, a cserelehetőség is fennáll, s ezzel további összevonások érhetők el.
Két lábon állás
Az idei terméskilátások a mezőgazdálkodás minden kiszolgáltatottságát feltárják. A perzselő aszály mindhárom fő kultúrájának megártott, valósággal padlóra küldte azokat. De mit vetett, mire tért át az utóbbi időben? Állatok?
– Állatok nincsenek, csak két macskánk s egy kaukázusi házőrzőnk hátul. Édesapámnak volt hét tehene, mostanra maradt három, azokat ő rendezi itt, hátul. Apósomnak van még húsz. Édesapámnak megvan a járandósága, megmondta: édes fiam, nekem minden évben kell másfél-két hektár búza, egy hektár krumpli. Mindent én rendezek, tudom, ragya ellen vegyszerezni kell stb., s hogyan. Azt nézem, ha ilyen vagy olyan burján van benne, akkor a megfelelő gyomirtót szórom ki. Nem sajnáljuk, előírás szerint végzem, persze, ahogy a zsebem megengedi. A tavaly nagyon jó pityókatermés volt, nekem több, neki kevesebb. Ára sajnos nem volt, adtam egyszer negyven baniba kilóját, aztán harmincötre lejött, de adnom kellett, mert őszi vegyszerekre, gázolajra kellett a pénz.
Ha a gazdaság nem is, de a jövedelmi viszonyok mégis két lábon állnak, három éve ugyanis új céget jegyeztetett be Kanyó Antal, egy kft.-t az egyéni vállalkozása mellé, élelmiszerboltot és italmérést üzemeltet a ház első traktusában, annak hozadéka egyensúlyban tartja a pénzügyeket. A jövedelemről annyit közöl lakonikusan, hogy „egy családot eltart”, ha éppen arról van szó. „Kipótolja a malacos gőlyét és a hagymapalántot” – teszi hozzá, utalva a család korábbi foglalatosságaira.
Visszatérünk a mezei munkára. A napszámos kézi munka kizárására azért is szükség volt, mert „negyven-harminc banis pityókaárak mellett” nem engedheti meg magának a gazda, mindent gépesíteni kell hát, a megbízhatatlan munkaerkölcs rövidzárlatai is ezáltal küszöbölhetők ki. „Az 50–60 lejes napszám kifizetődő lenne, ha a gépszíj hajtaná, ha gépi ritmusba beilleszkedve haladna a napszámos. De amíg húzni lehet az időt, nem éri meg.” A cukorrépánál hasonló a helyzet. „Tudja, hányszor vegyszerezünk a répánál? Hétszer időnként, ha szükséges. Annyiféle gyom támadja meg. Nem jó a környezetnek, de muszáj.”
Ipari megrendelés
Itt érdemes elidőzni.
– Az őszinteség az, mi a cukorrépára haraptunk rá. A botfalusi cukorgyár szerződést köt. Le akarták járatni, rágalmazták. Nem fog bebukni, de ott ugye a romani, a váradi és ludasi konkurencia. A kollektív rendszer megszűnte után jött a pityóka és a gabona, a gabona és csak a gabona. Monokultúra. Aztán megcsömöröltünk a pityóka árától, gabonát sem lehet folyton vetni, esik a terméshozam. Jött a cukorrépa-technológia, hazatértem Svájcból, megkezdtem öt hektáron, s az idén van vagy 38 hektárom. Összesen háromféle támogatás létezik. Van a területalapú uniós, amely minden szántóra jár, akkor a répára külön egy másik európai támogatás, és végül a román állami. Tavalyelőttig létezett az állami tonnánkénti szubvenció, harminc bani, de azt elvették. Mindez összevéve együtt olyan hatszáz eurót jelent hektáronként.
– Ez a költségeknek, kiadásoknak hányad részét teszi ki?
– Nem úgy számolom, hanem úgy, hogy ennyi marad meg jövedelemként. S ha jó a termés, répából olyan ötventonnás a hozam, akkor még abból tíz tonna szintén a jövedelmet gyarapítja. A harminc-negyven tonnás terméshozam az önköltséget hozza csak ki. Ezt kiszámoltam. Tízmillió a vetőmag, mert ugyan hat-hét milliós is van, de én dupla vagy tripla toleranciás magot kell hogy ültessek. A négyéves vetésforgót nagyjából tudjuk csak betartani, mert ahhoz több föld kellene, emiatt a betegség beleveszi magát egy-egy parcellába. De igyekszem betartani, mert többször megjártam. Az sem megy mindig, hogy a több műtrágyával erőltetjük. Szóval, tízmillió (ezer új lej) a mag, tíz a szedés, tíz a műtrágya és tíz a gyomirtó, nagyjából negyven, s ad a gyár 38–40 eurót a répa tonnájáért.
A gazda termeszt még búzát, burgonyát, újabban egyre több kukoricát. „Mindent eladásra. Minden pénzre megyen ki. Ezért kell megfelelő gabonát termelni. A törökbúza érjen meg, legyen száraz, lehessen jól tárolni, hogy kivárhassuk a megfelelő árat vele.”
Az idei terméskilátások, sajnos, katasztrofálisak, erről jobb nem is beszélni. Nyilván, önhibáján kívül történt, s a kárpótlás hozhat némi enyhülést a bajokra. No de Svájc! Hát mit tanult az Alpok alján, és mit tudott hasznosítani abból? Az előző nemzedéktől elütően vezeti gazdaságát...
– Én mindig optimista voltam, pedig tisztában vagyok azzal, nehéz időket élünk. De optimista voltam, nem tudom, világot láttam, azért-e. Tanultam, láttam, hogy kell csinálni. Ha nem tanulod, irtó nagy szerencse kell ahhoz, hogy eltaláld. Svájcban a pontosságot, az odafigyelést tanultam meg. Nem vetettem olyasmit, amit ők, sem spárgát, sem spenótot, de láttam, a technológiát betartják, a szakszerű művelésre gondot fordítanak. Az a munka legyen jól elvégezve! Disznófarm volt, gombnyomásra működött. Örökkétig azt kérdik: Svácjból mit hoztam át? Azt, hogy a gazdának legyen meg mindene. Ott a gazda nem megy semmi szerszámért a szomszédba. De aztán dolgozik is! Sokan követik nálunk is a példát. Ismerek nem egyet. De ha valaki bandázik, félrehúz a traktorral forró időben, béül a kocsmába, este hatkor megy permetezni, vagy szeles időben, az nem ér semmit! Belátni ezt, ahhoz persze nem kell svájci tapasztalat.
Kanyó Antal lemondott a városba költözésről, s bizonyára nem bánta meg. Életvezetése is más, összkomfortosnak szánt háza mellett a nyári üdülést sem tagadja meg magától, ha egyéb nem akadályozza, Görögországban, Parajdon eltöltött hetekről tesz említést. Felívelő pályán, szép családja körében nem is lehet pesszimista.
