Az utóbbi években több mint felére csökkent a háromszéki készruhaipar, nevezetesen a nadrággyártás. A „nadrágvölgy” – ahogy kissé erőltetett párhuzammal nevezték gazdasági berkekben a gyorsan elszaporodott nadrággyárak kapcsán Háromszéket – súlyos gondokkal küzd. Melyek ezek a gondok, egyáltalán a bérmunka mint foglalkoztatási lehetőség milyen mértékben lehet stabil vidékünkön? Milyen jövője van a székelyföldi készruhaiparnak? Ezekkel a kérdésekkel fordultunk Keresztély Lászlóhoz, a sepsiszentgyörgyi Dreiconf igazgatójához.
– Amikor nadrágvölgynek nevezték el a megyét, úgy tíz esztendeje, akkor a háromszéki termelés összkapacitása napi negyvenötezer darabra volt tehető, ma már ennek kevesebb mint fele fut le a vonalakról. Ennek a fő oka az, hogy szinte mindenik nadrággyár egy váltásra tért át. Mindez azért, mert jelentősen megcsappant a munkaerő.
– Vagyis az okok között a bérmunka iránti igény csökkenése a legfontosabb?
– A készruhaipar szinte kizárólag bérmunkajellegű vidékünkön, és ebben a rendszerben a hatékonyság legfontosabb eleme a munkabér mértéke. Ilyen értelemben a kínai vagy az észak-afrikai piac óriási konkurenciát jelent számunkra. De itt, nálunk a bérmunka költsége nem növekedett olyan mértékben, hogy a termelési kapacitások ilyen arányú csökkenését, netán azok elvándorlását eredményezze. Sokkal inkább a cégek nem tudtak olyan volumenű megrendeléseket felvenni, mert – ismétlem – munkaerőhiány miatt nem tudták volna elvégezni a munkát.
– A magas munkanélküliség mellett ellentmondásosnak tűnik, hogy épp a munkaerőhiány befolyásolja leginkább az iparág jövőjét.
– Ha egy kicsit visszagondolunk, már hét-nyolc éve kialakult az a hangulat, hogy a bérmunkának nincs jövője, kormányszintű nyilatkozatok is elhangoztak, ahogy jött, úgy el is fog menni az olcsóbb munkaerő irányába. Ennek az általános hangulatnak aztán az lett a következménye, hogy szakmunkásokat nem képeztek, nem képeznek ma sem, a nőknél a készruhaiparban, a férfiaknál az építőiparban érződik ez leginkább. Oda jutottunk, hogy az utcáról bárkit felveszünk, s csak hónapok múlva derül ki, hogy alkalmas-e erre a munkára. El lehet képzelni, hogy mindez a munkatermelékenység rovására megy. A szalagmunka alapvetően normafüggő, a mi normáink szerint egy jó varrónő akár 130–140 százalékban is tudja teljesíteni a normáját, a szakképzetlen pedig három hónapi munka, képzés után is csak harmincban. Nagy különbség. Sajnos, egy bűvös kör alakul ki...
– A munkavállalói mentalitás viszont alakítható a kínálathoz is, például azzal, hogy jól megfizetik. Nincs hagyománya nálunk a szalagmunkának, vagy nincs eléggé megfizetve?
– Tény az, hogy a konfekcióiparnak nincs nagy tradíciója Háromszéken. A kézdivásárhelyi Secuiana köré kezdett épülni ez az egész ágazat, úgy húsz esztendővel ezelőtt. Ami pedig a béreket illeti, nagyon relatív a dolog. A médiából tudjuk, hogy például a kereskedelemben a minimálbér közelében kereshet egy eladó, mégis, ott nem hallani munkaerőhiányról. Nálunk tavaly több mint negyven munkásnő évi jövedelme meghaladta a 17 ezer lejt, ez havonta bruttó 1400 lej körül van, vagyis a jelenlegi minimálbér szinte duplája. Összehasonlítva más ágazatokkal, ez nem kevés. Persze, a fizetés mindig, mindenkinek kevés. De azt is látni kell, hogy az utóbbi időben a fizikai munkának általában nincs becsülete, mindenki érettségizik és egyetemet akar végezni. Ez Nyugaton nincs így, ehhez nyilván a rossz oktatáspolitika is hozzájárult. S van még egy jelenség. A munkanélküli-segélyre kerülőket a segély nem arra ösztönzi, hogy ismét munkát keressenek, hanem inkább kihasználják az illetményt. Mert azért a négy-ötszáz lej különbözetért nem mennek el dolgozni. Amikor egy nadrággyár Sepsiszentgyörgyön elbocsát 200–250 alkalmazottat, a többi hasonló cég pedig nem kap képzett munkaerőt, a munkahelyek meghirdetése után ugyan jelentkezik, de letagadja, hogy látott varrógépet, vagyis csak a kötelező pecsétért jön el, hogy tovább kaphassa a segélyt, nos, akkor itt valami alapvető probléma van az egész rendszerben, általában a munkavállalói mentalitásban.
– Milyen a jövője a nadrágvölgynek?
– Rövid távon a cégek tovább dolgoznak, esetleg részleges kapacitáscsökkentéssel. Közép távon, ha általában a bérek Romániában emelkednek, és az ágazat nem tudja növelni a termelékenységet, mindenképpen további csökkenésre számíthatunk. Ami biztató, és komparatív előnyt jelent mondjuk a távol-keleti bérmunkával szemben, hogy – a jóval kisebb távolságok miatt – rugalmasabban tudunk reagálni a kisebb volumenű megrendelésekre, illetve gyorsabban tudunk szállítani, kevesebb költséggel Európába. Ezért nem hiszem, hogy az ilyen típusú nadrággyártás teljes mértékben elhagyná a térséget. Ráadásul immár hazai vállalkozók, hazai tőke is van az ágazatban, nem csak külföldi, ami biztosít egy alapvető stabilitást.
