Többször próbált szerencsét Magyarországon, átverték, semmi nélkül jött haza, adósságra. A mező betakarodott, napszámosra nincs szükség. Szerencse, hogy még van száraz ág és csutak az erdőben, nem fagy meg. Éltetője: a remény.

— Mi az a remény?

— Az, hogy felvesznek a Tegához utcaseprőnek. Voltam még ott, értem azt a meszeriát. Három napig anyám mellett ültem a kórházban. Adtak papírt, de mert hiányoztam, leszámoltak. Ha sikerülne, hogy visszavegyenek, jó volna, megbecsülném a munkát.

— Hogy vertek át Magyarországon?

— Kölcsönnel indultam Brassóból, magyarokkal. Szegedig vitt el 800 000 lejért egy mikró. A cigány fiúk, akik velem jöttek, adtak kölcsön forintot kamatra, s egy más mikró 2600 forintért elvitt Dombóvárra. Ott volt ismeretségem, olyan ember, aki árusítással foglalkozik. Pestről hordják ki az árut, s a romániaiaknak adják el. Sok idevaló van ott, lehet, még száz is. 20 000 forintból árut vettem, cipőt, rozsdamentes edényt, szabadidőruhákat, birkatakarót. Négyen fogadtunk egy kocsit, 9000 forint volt napjára, s jártuk a falukat reggeltől este kilencig! Dombóváron 500 forintért lehetett aludni egy éjjel egy szálláshelyen, én még voltam ott.

— Ment-e?

— Menegetett, de a rendőrök Kétújfaluban megfogtak, papírt csináltak. Én megijedtem, s elmentem dolgozni Vaskútra.

— Hol van ez?

— Bajától 12 km-re. Még voltam ott. Házakat bontottunk le, téglát pucoltunk. A patron — pizzériás volt — napjára ígért 5000 forintot. Egy hónapot dolgoztam, de szombaton és vasárnap is. Szállást biztosított, adott délebédet, de a munkámért nem fizetett ki!

— Mit csináltál?

— Odavittem a rendőröket, de azoknak azt hazudta, hogy ő minket minden este kifizetett. De ez nem volt igaz. Csináltatott munkakönyvet, én vettem a postán belé 200 forintos kicsi bélyeget, de azt nem ragasztotta belé, s nem is az ő nevére csináltatta! De le is tagadta a rendőrök előtt, hogy én neki dolgoztam.

— Tovább?

— Otthagytam a pizzériást. Nácitól — ez egy román, akinek sok áruja van — vettem hitelben árut, kezdtem forgatni, azért, hogy pénzt csináljak, hogy haza tudjak jönni. Ezt csináltam két hónapig. Nácit kifizettem. Gondolkoztam, hogy hazajöjjek-e, mert itthon soknak tartozom. Mi lesz velem?

— Hogy határoztál?

— Vágytam haza. A leányka ment óvodába, szeptember dereka volt, kívántam, hogy legyek mellette. Nusika a neve. Okos. Engem apucinak szólít. Az árulásból nyertem 18 000 forintot, s azzal elindultam hazafelé. Van egy magyarországi cigány pacák, kocsival négyünket fejenként 10 000 forintért hazahozott. Ő ott ezzel foglalkozik. Itt tett le az Őrkőnél! A maradék 8000-ből ennem kellett, ajándékot vettem a leánykámnak… s maradtam zéróval s az adóssággal. Meg kell, hogy adjam azt a 26 000-et, amit Szegeden felvettem, s kell, hogy még adjak 6000-et! Miből? Az összes adósságom 50 000 forint, ezt kell hogy megadjam Gábor Lajos bátyámnak… ő segített, hogy kijuthassak... Maga nem tudja, hogy van magyarcigány-becsület is!

*

Iván nincs elkeseredve, bízik Istenben. Mosolyog. Leánytestvére néha ad neki egy tányér levest. Még nem halt éhen.

Hát ennyit a nagy magyar lelketlen ,,patronokról".

Beszélgetés közben azon gondolkoztam, hogy vajon hány erdélyi magyar cigány csávót verhettek át azok az anyaországi gazemberek?

— Tabez, tak talez! — mondta Iván.

Állítólag annyit jelent: szerencsét mindenkinek!