2012. augusztus végétől a Sepsiszentgyörgy főterén szemlélődők a Bodok Szálló helyett egy vizuális műalkotást láthatnak. Érthető: az évek óta romosan álló és városunk főterét rondító épülettel valamit kezdeni kellett. Az viszont nem érthető, hogy az épületet teljesen elfedő monumentális takaró megtervezésével miért nem egy szakembert bíztak meg az ötletgazdák.
Mivel közterületen elhelyezett és a várost domináló képiségről van szó, úgy gondolom, mindnyájunkat érintő kérdés a felelős arculatbeavatkozás. Mint a Plugor Sándor Művészeti Líceum és a Partiumi Keresztény Egyetem reklámgrafika tanszékének a tanára, 1991, illetve 2007 óta – kiváló tanárkollégáimmal együtt – nagyon sok jó gondolkodású és tehetséges tanítványunkat volt alkalmam beavatni a képzőművészet titkaiba, és sokan közülük remek megoldást találtak volna a romos épület eltakarására. A jelen alkotás viszont egy nyolcadikos szintű kompozíciónak felel meg, színtani szempontból pedig még annál is alacsonyabb színvonalú. Ebben a korosztályban ugyanis a képzőművészjelölt túlbuzgóságában még mindent igyekszik egyetlen műbe beleerőltetni.
És mert ez a bőségzavar esete áll fenn, nézzük meg a mostani Bodok Szállót, az egymást megsemmisítő ötleteket, pontokba szedve:
1. huszonegyedik századi próbál lenni a pixeles felületkitöltés által, ami dekorativitásában működik;
2. a hideg-meleg, illetve a kiegészítő színpárok kontrasztjára – zöldek és pirosak – építi alkotója a kromatológiai megjelenítést, ami didaktikai szinten az öt–nyolc osztályos tanterv része, viszont indokolatlanul harsány színösszeállításban;
3. ráadásul a nem mindig szerencsés fordított színperspektívát alkalmazza, vagyis meleg színű háttérre vetíti ki az előtérben álló hideg színezetű formákat (fordított színperspektíva, mert például ami közel van, az a természetben meleg árnyalatú, a távoli hegyek pedig hideg színűek);
4. kompozíciós szempontból egy szimmetrikus elrendezésű geometrikus térkiképzést érünk tetten, ami alapvetően rendben is van, de figyelembe véve a Bodok Szálló környezetét, feltétlenül engedni kellett volna az aranymetszés – section d’or – szabályának;
5. narratívája szerint egy fa gyermekes ábrázolását láthatjuk, az viszont végképp szánalmas, hogy a fatörzs kiképzése érthetetlen és kiolvashatatlan fotómontázsból áll a képek kicsinysége okán;
6. ez a típusú felhalmozó komponálás – dekoratív és festői kevert térképzés elbeszélő fotókkal elegyítve – valamilyen szinten működött a Lábas Házban bemutatásra került várostörténeti kiállításon, itt viszont a szándék és a kivitelezés közti zavaros félutat láthatjuk.
A monumentális street art jellegű irányban a sepsiszentgyörgyi Kiss Béla képzőművész és tanár hetvenes évekbeli, sgrafittó technikával készült stilizált és dekoratív, a városképbe diszkréten illeszkedő alkotásai példaértékűek. Ezek a jelenlegi Brâncuşi-iskola utcai falán és a sportpályáján találhatóak. Monumentális alkotás mesterpéldája volt látható a Sugás vendéglő belső terében is a 2001-es átalakításig. Illetve a textilgyár irodaépületével szemben ma is esztétikai élményt nyújtó színezett fémplasztika dicséri volt tanárunkat.
Összegezve: véleményem szerint el kellett volna dönteniük a tisztelt városatyáknak, pro primo: hogy figuratív és leíró jellegű, vagy pedig absztrahált és dekoratív rendszerű alkotást fogadnak-e el, és pro secundo: hogy a jelen megrendelést egyetlen ötletre alapozva valósítsa meg az alkotó, vagy hogy esetleg pályázat révén egy szakemberekből álló bizottság döntsön a kinagyításra kerülő változatról. Ez a street art jellegű alkotás nem méltó egy magát művészeti központnak fejlesztő város közterületére. Mérete pedig – épp a költségek miatt – szakemberért kiált.
