Hatvankét esztendő messzeségéből csodálom erejét, mert a mostanihoz hasonlítható szárazság idején három cseber vizet kellett hazahúznia Tibodról, Kadicsfalváról, 9–10 kilométeres távolságról a vízben mindig szegény Orosz­hegyig, majdnem mindig hágóra: csak a falu végén szusszant meg, a meredek kaptató előtt erőt gyűjteni. A nagycsaládos bolttulajdonos, halk szavú gazda kezében volt az ostor városi beszerző útjain is, de sosem csapott rá, nem bántotta leghűségesebb segítőtársát ama háború utáni nehéz esztendőkben, a kommunista diktatúra hajnalán. A Fecskéjével szóval is nagyon értették egymást...
Igen, a gyermekkor faluimnak lovai tolulnak előtérbe. Az oláhfalusi Dániel Lajos bátyám kis termetű, zömök, szívós mokány párosa, melyek nélkül (néha Szebenig is lementek Szászföldön, hogy gabonára cserélje házigazdám a helyi fűrészgyárban kivágatott deszkát) aligha vészeli át azon nehéz időket az erdejüktől megfosztott gazdálkodó család...
Több évtizedes, szomorúan kedves lovas emlékek bilincselnek le, de vallanom muszáj, miért szerettem meg, és lett legkedveltebb állatommá a ló. A szép-kecses lovakért nézek cowboyfilmet, délceg lovakon feszítő huszárokat, díszszázadok parádéját. Nem lehettem lótulajdonos, de nagyon tudok örvendeni, hogy az utóbbi másfél-két évtizedben megyénkben is visszajött a fajlovak, a sportolásra alkalmas nyergesek és hámosok arab, ardeni, félvér és gidrán stb. fajták becsülete. Örvendek, ha lovasturizmusról, huszártoborzóról, ópusztaszeri nyeregszemléről, szaporodó lovardákról, gyermekek táborainak lovasprogramjairól olvasok, és az Incitato Művésztábor alkotóinak következetes ló-imádatáról! Mert  – a Román Lovasszövetség alelnöke szerint is – a ló maga a megtestesült szépség... És most ismét gyönyörködhetek a Nemzeti Vágtában. Szurkolok székely képviselőinknek. A székből felugorva fogom kiáltani: hajrá, Keresztély Beáta, Ugron Attila, Fazakas J. Alpár, Tóth Barna, hajrá, Székelyföld legjobb vágtázói!