Talán mondhatnánk azt is, hogy semmi új a nap alatt, hiszen ismét eltelt egy hosszú és élményekben gazdag vakáció, következik egy kurta és zsúfolt első félév időhiányos rohanással és fáradtsággal. Ismét jönnek azok a „gonosz” tanárok és elveszik az ember kedvét az élettől. Megint mindenki azt fogja szajkózni, hogy rossz a rendszer, nincs időnk semmire, és bizonyára ebben az évben is a legérdekesebb dolgokat vágják ki a tantervből...
Számomra azonban ebből az egész taposómalomból még tartogat valamit az iskola. Utolsó évesként be szeretném pótolni mindazt, amit az előző esztendők sietségében elfelejtettem vagy elmulasztottam megtenni. És itt nemcsak a tanulásra gondolok, hanem mindarra az ezernyi lehetőségre, amelyet dögunalmas iskolánk nyújtani tud. Hogy csak néhány példát említsek: odamennék tanáraimhoz, és nem odamondanék nekik, hogy ezt meg azt hogyan kellett volna megtenniük, hanem eldiskurálnék velük érdekesebb dolgokról is, mint amikről órákon szoktak beszélni. Vagy ifjabb sorstársaimnak programokat szerveznék, hogy ne mindig csak a fejük fölött lebegő rémet lássák az iskolában (bár bizonyára vannak, akik ennek az ellenkezőjét vallják!). Éppen­séggel megismerhetnék rengeteg érdekes embert is, hiszen ebben az iskolának nevezett olvasztótégelyben mindenki csak arra vár, hogy megszólítsam! Folytathatnám a sort oldalakon át, de szerintem kedvcsinálónak ez is megteszi.
Zárszóként pedig csak annyit: hogy ne féljünk megismerni azt a helyet, ahol életünk talán legszebb éveit éljük. Hiszen az iskola külön világ, amelyet – ha levesszük azokat a fránya szemellenzőket – talán meg is lehet szeretni.

Mester Nagy Levente