Egye­dül árulni, nyamvadt petrezselymet, gyerek nélkül, csak tizenhat éves, a második férfi tartja el, harmadik gyermek, fehér ember. Először szerelmes egy fehér emberbe, nem tehet mást, a gyermek apja, szerelmesnek kell lennie.
Egy lépcsőn ültünk, amikor odajött. Alacsony volt és gyenge. Folyton mosolygott, embertelenül mosolygott, izomig mosolygott. Hipnotizált. Felszínes örömökben ültünk azon a lépcsőn, és jött ő, az őszinte nyomorával, a kisbabával a hasában, a cigányságával, mosolygott. Fogai összekoccantak, éles hangot adtak ki, a fogzománc sikoltozott, futottunk volna, vissza a felszínes örömökbe, de nem lehetett. Végül ő ment el. Kért valamit, emlékbe, hogy ne felejtsen el minket, és mi nem tudtunk mit adni. Végül odaadtam az igazságom, reméltem a cigarettacsikket azon nyomja el.

Kali Ágnes