Igen, ez az a nap, amikor a környezetvédelmi tárca örvendetes beintésére országos viszonylatban hirdettek lomtalanítást, nem is akármilyent, elektromos és elektronikus hulladék begyűjtését. Húszezresnél nagyobb lélekszámú városokban elvileg mindent ki lehetett tenni lépcsőházak, lakásbejáratok elé: kacatot és porfogónak beillő mosógépet, televíziót, telefont, fritőzt, hűtőt, hajszárítót, hosszasan lehetne még sorolni. Ez önmagában remek helyzet, fel is ugorhatott 140 fölé a természetféltők vérnyomása, hiszen ettől a hasznavehetetlen hulladéktól elég nehéz szakszerűen megszabadulni: speciális lerakóhoz kell(ene) vinni, s ott átadni, papírral, pecséttel, mert sok háztartási gép, villamos kacat veszélyesnek számít.

Igen ám, de már a program beharangozásakor többen felvetették, jó, de mi lesz a gyűjtögetőkkel, akik arra várnak, azt lesik, hol, melyik szemetesnél köt ki bármi, amit ha megenni nem is, de valami módon értékesíteni lehet? Szentgyörgy esetében jól tudjuk, a kukázó, főként roma lakosságról van szó, akik szekérrel és gyalogosan ezt (is) művelve tengetik életüket, összeszednek minden hasznosítható lomot. Hát igen, csóváltak egyet fejükön az illetékesek, ez valóban így van, de nem lehet őket megállítani, legfennebb a közösségi rendőrök odafigyelhetnének...

Tehát szombat reggel, borús időben lépek a kukához, és érzelmektől mentesen, hideg közönnyel teszem le a maga idejében ötszáz zöldhasút érő masinát. Térülök, fordulok, s percek múlva ott terem, mintha csak a földből bújt volna elő, két őrkői atyafi, s már gyömöszölnék is be a szatyorba. Állj, vagy hívom a rendőrséget, mondom határozottan, eltökélten, hogy konok fellépésemmel kímélem az elgyötört környezetet, csökkentem a szén-dioxid-kibocsátást. Az atyafi pedig csak csomagol, s duruzsolja, tetszik tudni, a vasacska. Mondom, inkább dolgozni kellene és semmi vasacska, mert abban alig van, legfenebb a csavarokat adhatja le, s a többit meg szanaszét szórja, s külvárosi negyedek porába kerül merevlemez, alaplap, integrált áramkörök, miegymás, megannyi vészt hordozó elektromos ketyere. Végül telefonomat kell előrántanom, s tárcsázok is, na nem a rendőrséget, hanem a köztisztasági vállalat igazgatóját, hogy élő egyenesben elmondhassam, amitől tartottunk, az vélhetően be is következik. Tíz perc múlva aztán egy, a számítógépemet a hóna alá kapó gyermekre kell ráripakodnom, teszed le azonnal...

Aztán lemondtam arról, hogy kövessem egykori elektromos kedvencem utóéletét. Nem tudom, mi lett a sorsa, hol, merre kötött ki. Csak azt tudom, hogy íme, egy ilyen jó elképzelés is a mérhetetlen szegénységre villant rá, s azt nem értem, hogy mivel éppen elég rendőr, csendőr van kis városkánkban, miért nem lehet őket környezetünk ügyében kissé, kellő diszkrécióval mozgósítani? Szíveskednének egy fél napig figyelni kicsit a kukák környékére, hogy a nagyvonalúan és környezettudatosan kihajított zakoták ne vándorolhassanak vissza. Netán túl lealacsonyító foglalatosság lenne a rend ilyszerű őrzése?