Ehhez nemcsak fiatalosan gondolkodó, hanem tenni akaró közösségre is szükség van, ami úgy látszik, a bölönieknél szerencsésen adott. Példázza nemcsak az a tény, hogy a polgármesteri hivatal termopán ajtóra nyílik, hanem az is például, hogy aznap épp környezetvédelmi napot tartottak az iskolásoknak, és vendégül látták a korondi gyermekeket.

Sikó Imre polgármester tengernyi tennivalója közepette szakít néhány percet, egy szuszra felsorolja, hogy a vízhálózat kiépítésén dolgoznak, a napközi otthonban negyven gyermeknek adnak ebédet, bővítik az iskolát, a napokban kapták meg a 17 férőhelyes iskolabuszt, mely az ingázó gyermekeket szállítja. Büszkén mondja, hogy Bölön az egyedüli község, amely tudásalapú pályázatot nyert: Bölönpatakán, a nagyrészt román anyanyelvű romák lakta faluban postakirendeltséget és roma irodát működtetnek a nyár óta, ahová kiviszik a szociális segélyt, és ahol meghallgatják a panasszal érkezőket. A polgármester vázolja a helyzetet, miszerint a tizenegy tanácstagból négy roma származású. Jól megértik egymást, etnikai konfliktusok nincsenek. Együtt szervezik a különböző kurzusokat, agroturisztikai továbbképzéseket… Az anyanyelv kérdése fel sem merül, csak az emberség számít. A román anyanyelvűek bármikor átfordítanak magyarra, és viszont. Különben ez volt számomra az egyik meglepetés Bölönpatakán.

— Nézze csak azt a fotót, ugye nem látszik, hogy roma fiú? Az egyik képviselőnk fia. És a többiek is jórészt azok. Együtt farsangolunk, együtt mulatunk és együtt dolgozunk… ― mutat egy fényképre Alexe Drăgan tanácstag, a romák vezetője, akit mindenki Lexinek szólít.

Szemügyre veszem a bölöni farsang kiállított színes képeit: Henning János, Nagy Balázs és Kovács László Attila 2005-ben készült művészfotói. Maszkurák, farsangozók, az élet nehézségeiből kilépni vágyó mulatozók…

Néhány statisztikai adatot kérek Szorádi Katalin szociális referenstől. Elmondja, hogy Bölönpatakon 260-an kapnak szociális segélyt, Bölönben havonta egy-két születést jegyeznek, míg Bölönpatakán hetet-nyolcat. Tehát elég erőteljes demográfiai robbanásról lehet beszélni.

Ennek okáról és a romák helyzetéről a mosolygós Lexit kérdezem.

— Falupatakában 1600-an laknak cigányok. Élünk békességben. Egyedüli problémánk az volt, hogy a legközelebbi posta három km-re volt. Az anyáknak egész napot felvett, amíg bementek Bölönbe, és felvették a gyermekpénzt. Most ez is megoldódott az irodával. Azelőtt termelőszövetkezeti iroda volt. Most ott én fogadom naponta az embereket, és kivisszük a pénzt is. Körülbelül húsz szegény sorsú, többgyerekes család van, a többségnek szép háza. 180―190-en dolgoznak tavasztól őszig Magyarországon a mezőgazdaságban. Gazdájuk van odakinn, és hazahozzák a sok pénzt, itthon szép házakat építenek, kihívó színekre festik őket. Olyan is volt, hogy egy család két nyár alatt felépítette a házát… A mieink nem találnak a lügeti, hetei és árapataki cigányokkal…

Nemrég például a munkaügyi ingyenes kurzuson tizennégyen tanulták meg, hogyan kell druzsbával vágni a fát. Néhányan építőmunkások. A polgármester segítségével sofőriskolát is indítottak Bölönben, 14 dossziét adtak be. Dolgoznak a közvilágításon. Az új utcában nincsen villany, és az új házakban sem, most járják ki az új transzformátor ügyét. A gyermekek iskolába járnak. Vagy ketten nem íratták be a gyermekeket, mert elvitték közmunkára. Meghirdették nálunk azt is, hogy akik nem végezték el a nyolc osztályt, azokat be lehetett íratni, hogy felzárkózzanak a többiek mellé. Húszan Brassóban dolgoznak. Diszpenzárt, egészségügyi rendelőt még nem tudtak építeni, Mátis Rozália doktornő jár ki egy héten egyszer Bölönből. A vallásos nevelésről gondoskodnak, 300 pünkösdista van a faluban, nem isznak, nem cigarettáznak, bálba sem járnak. Gheorghe Drăgan prédikátor jár ki Brassóból minden vasárnap. Jehova Tanúi vannak vagy harmincan. Decemberben harminc személyt alkalmaz a faluháza két hónapra, köztük magyarokat is, akik különböző alkalmi és szezonmunkákat, javításokat, favágást fognak végzeni. A faluban az öregek tudnak magyarul.

A képviselő, miután mindezeket felsorolja, felajánlja, hogy szívesen kivisz a helyszínre, nézzem csak meg az irodájukat, a postahivatalt meg az új iskolát, hiszen pozitív példát tudnának mutatni az egész megyének.

Amíg figyelem a számomra idegen tájat, megtudom, hogy Lexinek öt felnőtt gyermeke van, unokája már iskolába jár… A forradalom előtt ő volt a falufelelős Falupatakában, azóta negyedik mandátumát tölti.

A határban egyhektáros új temetőt készítettek… Nemsokára megpillantjuk a csinosan, szinte katonásan sorakozó, újonnan épült házakat. Nekem nem igazán tetszenek a színek, szinte hivalkodóan kirínak a környezetből…

Be lehet menni akármelyik cigány házba, bütüs modellű házakat készítenek, külföldi gusztusra ― mondja kísérőnk. Látja az utca végében azt a sárga színű házat, azt nemrég építette saját kezével a gazdája.

A sáros úttal sehogy sem vagyok megbékélve (néhány év alatt ,,megette" a sár a makadámutat). Megnyugtatnak, hogy ne búsuljak, mert nemsokára rendbe teszik, egészen fel az erdőig. Addig még szembe kell néznünk a szembejövő autóval, mely első pillantásra úgy tűnik, nem fog elférni mellettünk a keskeny útszakaszon. Szerencsére Öcsi bácsi, tapasztalt sofőrünk ,,állja a sarat".

A bölönpataki dombtetőre felérve megállunk az egyik bolt előtt. Lexi mindenkit ismer. Behív, nézzem csak meg, milyen tiszta, takaros a cigányok boltja. Valóban az, és majdnem minden kapható benne, akár egy városi üzletben. Anca Linguran üzletasszony fia árul a boltban, a falu másik felében pedig a másik fia. A boltosnőt kérdezve megtudom, hogy a segédek mellett van még három fia és öt lánya. Tehát átlagosan tizenketten-tizennégyen ülnek asztalhoz egyszerre. A kérdésre, hogy meg lehet-e élni a kereskedésből, Anca asszony azt mondja, nagy haszon nincsen, a nagy családot épphogy eltartja.

Az utcán szembejövő Octavian Firuly is jó ismerőse a képviselőnek. Ő Magyarországon építkezésben dolgozik, épp hazajött megnézni két gyermekét és az asszonykáját. Továbbhaladva Jánosba botlunk, aki egy ölelésnyi csigolyát (fűzfaágat) cipel a hóna alatt, másik kezében rég nem látott eszközt, sarlót szorongat. Becsületes neve Ioan Linguran Bokor. Mint mondja, összevagdossák az ágakat egyforma méretűre, majd kukoricakóré segítségével összekötözik, különböző kosarakat készítenek belőle.

Ahhoz képest, hogy egy szokványos péntek délelőtt van, elég nagy a nyüzsgés az utcán, a falu éli mindennapi életét.

Végre felérünk az iskolához, melyet egy elég meredek domboldalra építettek. A régi mellé négy éve húzták fel a mostani szabványméretű újat, mely nekem távolról nagy fémdoboznak tűnik. Dorina Bădescu tanítónő végigvezet az új elemi iskolában, ahol jó melegben tanulnak a kisdiákok. Az öt osztályteremben 131 gyerek tanul, az óvodában hatvanan vannak. De már ezt az épületet is kinőtték, nem férnek a gyermekek, úgyhogy újabb iskolabővítésre lenne szükség. Kérdésemre, hogy tudnak-e cigányul a gyermekek, magyarul válaszolja, hogy csak románul és magyarul...

Feltűnik, hogy a kétnyelvűség ellenére az iskolán nincsen magyar felirat.

Visszafelé jövet Lexi megmutatja az irodáját is. Régen szövetkezeti iroda működött benne, most postahivatal és fogadóiroda. A falon elismerő oklevelek, színes fényképek az őszi gyermektáborról, a Duna Televízió 2005-ös oklevele a IX. ODFIE színjátszó csoportnak, közös fénykép a pesterzsébeti testvérfalu képviselőivel...

Látom a képviselőn, hogy büszke a sokévi munka eredményeire. Megelégedéssel mondja, hogy idén száz család esküdött abban a teremben (aminek persze pénzügyi vonzata is van: aki először köt házasságot, azt 200 euróval támogatja az állam).

Az iroda mellett a kapuban a 85 éves Ioan Aitan álldogál. 1949 óta lakik a faluban, sokat segített a gazdáknak az állattenyésztésben. Most nyugdíjas lányával ketten élnek az öreg házban.

— János bácsi annyit segített nekünk, cigányoknak, hogy sokat. Mindenben. Sokszor éjszaka is kirángattuk az ágyból, ha az állatokhoz kellett hívni, de ő sosem haragudott ― mondja Lexi.

Ezt János bácsi is nyugtázza. Csak az a baj, mondja, hogy megöregedett, most már csak a kapufélfát támasztja. Lánya, Elisabeta asszony elmeséli, hogy együtt szoktak zakuszkát főzni a roma szomszédokkal, és kávézni is felváltva járnak egymáshoz... Az ő nagyszülei pásztorok voltak a hegyekben, juhokat őriztek az esztenán. A kert közepében levő kis kunyhóban az ősök emlékére múzeumfélét rendezett be a régi eszközökből, amelyek megmaradtak a havasi pásztorkodásból, amelyekkel ordát, sajtot, puliszkát készítettek. Mindez már csak a múlté...

Elbúcsúzunk János bácsiéktól és a roma képviselőtől is. Még marasztalna, de már délutánra jár az idő. Sok a dolga, be kell mennie a fiához megbeszélni valamit.

— Visszavárjuk! ― integet utánunk.