At the end… – írják nagymenő filozófusok többoldalas elmélkedéseik utolsó paragrafusában, mielőtt gondolataik szárnyalásának végére pontot tennének. Előttem azonban csupán a délután vásárolt jegyzetfüzet kelleti magát, amolyan fehéren, mégis bután bámulva fátyolos tekintetembe.
Apropó, véleménynyilvánítás: Önnek mi a véleménye arról a tényről, mellyel nap mint nap úton-útfélen, de még az út felén is találkozunk, éspedig hogy az emberek utálják egymást. Ha puha bundám lenne, az emberiség legalább 70 százaléka képes lenne szeretetével megfojtani, s ha még olyan eszközök birtokosa is lennék, mint teszem fel az álnok kis dögök dorombolása, talán ez a szám 80 százalék fölötti lenne. A társadalom körében szörnyű problémák merültek fel. Ha két lábon sétálok, illetőleg kifelé mutat a hüvelykujjam, rögtön letrehányoznak, értéktelen kis tárgynak néznek, meg se említsük azt az esetet, amikor megélt éveim száma alig üti a 21-et. „Mit tudsz Te az életről?” – s a felmerült probléma letudva, önbizalomhiányos és önmagát elfogadni képtelen kollégám jobbra fordul, míg én, a semmibe vett fiatal, lefelé. Mert az van kikövezve, egyenes út, kövesd fiam! Tudod, van egy pillanat, kicsit olyan, mint amikor egy elhagyatott sikátorban sétálsz. Tudod, hogy valahol ott a vége, de ha hiányzik a kellő világosság, nem tudod, hogy az ott, egy öt méterre a megoldás egyik kulcsa-e, vagy éppen egy kedves „jóakaród” mesterkélt terve. Igen, mesterkélt, mert mindenkit az önzőség vezet, az a tipikus, ha az „én kecském megdöglött, akkor még a harmadik szomszédé is pusztuljon” gondolkodásmód.
Egyszer egy piszkos, más etnikumú utcagyerektől hallottam: „Ön nem hisz Istenben? Pedig tudja, hogy mennyi mindent rendelt Önnek?”. Ekkor szemem behunyva sorolni kezdtem magamban: kaptam két lábat, amivel eljuthatok szeretteimhez, kaptam két kezet, amivel ölelhetek, kaptam szemet, amellyel ragyoghatok, ha szeretek, kaptam szájat, amivel Rád (igen kedves olvasó, Rád) mosolyoghatok, kaptam napokat, amiket megélhetek, erőt a nehézségekhez, jellemet, amit formálhatok, álmokat, amiket megvalósíthatok, és kaptam láthatatlan falakat, melyeket ledönthetek. Kaptam magyarságot, büszkeséget és kaptam a Háromszékben megjelent cikkekhez kritikákat, olyanoktól, akik nem ismernek, olyanoktól, akik álmaikat föladva más álmait törik össze.
Minden hétórás ébredésük után munkába indulnak. Fizetésért, hogy megvehessék 6 lej fölötti benzinecskéjüket, telefonocskájukat, ékszerecskéjüket, tabletecskéjüket és toronyórácskájukat, láncostul. Pontosan így, ebben a sorrendben, mindazt, mi szem-szájnak ingere. Hol marad a lélek? Minek vagy kinek kell az? Miért nem érdekel soha senkit az, hogy miért örülök, vagy miért vagyok szomorú? Ezen tessék elgondolkodni! Csókolom!
Bencze Melinda
.jpg)
